Harmincnégy éve, 1979. december 4-én hunyt el Rómában (az 1893. december 8-án Debrecenben született) Nyisztor Zoltán pápai prelátus, 1945 előtt hazai, utána emigráns közéletünk mára csaknem teljesen elfeledett, avatott tollú pap-újságírója, szerkesztője, aki egyszerre ironikus és szatirikus tollával országszerte hatalmas feltűnést keltett. Nemzeti sorskérdéseinkben való határozott iránymutatásaival élesen elutasította a bolsevizmust és a liberalizmust, miközben ugyanakkor nem egyszer élesen bírálta két világháború előtti és utáni köz- és egyházi életünket is.
Róla is elmondható, ami szerinte mesteréről, a jezsuita Bangha Béláról, hogy „Isten őt inkább hatalmas külső munkák elvégzésére alkalmas apostolnak, mint a csak vagy elsősorban a lelkieknek élő szentnek hívta”, akinek ennélfogva „külső magatartásában több volt az emberi, mint az aszkétikus vonás: másvallású társaságban harangszóra esetleg nem vetett keresztet vagy mondta el föltétlenül az Úrangyalát, de viszont feltétlenül visszaverte azt, aki vallásilag nem helytállót vagy támadó dolgot kockáztatott meg”.
Ennek jeleként az aktív lelkipásztorkodás helyett az újságírást, lapszerkesztést választotta már indulásakor, így a „Magyarság”, a „Nemzeti Újság” főmunkatársaként és különösen is a „Magyar Kultúra” szerkesztőjeként szatirikus-ironikus tollával országszerte hatalmas feltűnést keltett, nemkülönben a Mussolini Itáliájában katolikus hitre tért Giovanni Papini „Góg” című vallomásainak magyarításával, „Magyar Góg” című, a bolsevizmust parodizáló kötetével, Bangháról írt életrajzával és végül római emigrációjában megjelent vallomásai két kötetével.
Bangha Bélához hasonlóan felismerte, mennyire nem elegendő a templomi lelkipásztorkodás, mennyire fontos mellette a nemcsak a tételes hitigazságokat, hanem a legtöbbször a legelemibb etikai normákat sem ismerők szellemi istápolása, Mikszáth Kálmán „Gavallérok” című regényének felismerésével hirdetve, hogy „amelyik ország kiadja a kereskedelmét és a sajtót a kezéből idegeneknek, az elvész: most nem az a nemzeti teendő többé: a zászlót kicsavarni a török kezéből, hanem az írótollat kicsavarni a zsidó gyerekek kezéből!”
Római száműzetésében megjelent memoárjai (Vallomások magamról és kortársaimról, Ami a Vallomásból kimaradt) irodalmunknak alighanem csak Szabó Dezső „Életeim”-jéhez hasonlítható kordokumentuma, amelyben országunk két világháború közti felemás szellemi, társadalmi és gazdasági állapotáról a megszokottól teljesen eltérő képet rajzolt, politikai elitünknek az 1945-ben bekövetkezett kommunista hatalomátvételt lehetővé tevő mulasztásairól és keresztény közéletünk marionettfiguráiról is kertelés nélkül vallva.
Kiderül belőlük, mennyire nem volt sem patyolatfehér, sem szurokfekete két világháború közötti negyedszázadunk, mennyire színlelt volt az 1920-as évek „keresztény kurzusa”, mennyit ártott a „kérlekalássamos-urambátyámos” cím- és rangkórság, a szociális kérdés, mindenekelőtt a birtokpolitika rendezetlensége, a bolsevizmus terjeszkedése mértékének fel nem ismerése, miként ment végbe országunk megszállása általuk, végül a közfelfogástól eltérően mennyire mások voltak emberként és politikusként egyesek, mint Szálasi Ferenc.
Még ha olykor túlságosan sommásan ítélte is meg egyes vezető kortársait hibáik alapján (így Horthy kormányzót), nem az volt a célja, hogy „leszedje a keresztvizet” róluk, hanem hogy jobbítson, neveljen, amiért is a Magyar Kultúra hasábjain megjelent, a folyóirat népszerűségét döntően megnövelő, egyszerre ironikus és szatirikus tolla vezérelte rendszeres rovata, a Tollheggyel, egyfajta lelkiismereti tükörként szolgálhatott számukra.
Azok közé tartozott, akik életünk végső kérdéseiben nem ismernek pardont, akik sohasem úsznak az árral, akik számára az igen igen és a nem nem mindhalálig, akik egyszerre büszkék magyar és keresztény mivoltukra, ezért engesztelhetetlen ellenfelei mindenkor a világmegrontó erőknek, legfőképpen a bolsevizmusnak és a liberalizmusnak, akkor is, ha a velük szembeni küzdelemről az Örök Városban sem akarnak már tudni.
Nem bizony, hiszen az sem a régi már. Épp iménti nekrológunk lezárása előtt került kezünkbe például Francesca Ambrogetti és Sergio Rubin újságírók Ferenc pápával készített (nem mellesleg az olyan „műveket”, mint amilyen a „Hogyan tegyük tönkre a férjeinket?” és a „Hogyan öljük meg a férjeinket?” kiadó Ulpius Ház által megjelent) riportkönyve (Beszélgetések Jorge Bergoglioval, 2013), amelyben a riportalany így szólt:
„Egy szélsőséges nézeteket valló szeminaristát pappá szentelnek. Pár nap múlva egy apácák vezette lányiskolába megy első áldoztatásra. Milyen szép feladat lenne ez: Jézus gyönyörűségéről beszélni! De nem, ő az áldozás előtt a feltételeket sorolja: egyórás böjt, megőrizni Isten kegyelmét, és ne használjanak fogamzásgátlót! Ott állnak a fehérbe öltöztetett lánykák, és erre ő a fogamzásgátlásról beszél. Ilyen torzulások léphetnek fel.”
Hadd ne kezdjünk el Hunhír-ötpercben szentségtani leckét adni a jelenlegi Szent Péter-utódnak – nálunk néhai jó Mihályfi Ákos cisztercita éppen Nyisztor Zoltán által lektorált tankönyve (Az emberek megszentelése, 1926) kiválóan megteszi ezt ma is. Szerencsére Nyisztor nem érhette meg, hogy Krisztus földi helytartója szájából ilyen fatális teológiai tudatlanságról tanúskodó kijelentés hangozzék el. Kellő időben költözött eszerint az Örökkévalóságba!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
