Vallásosságunk egy jottányit sem kisebb bármely más nemzeténél: a mienké legfeljebb más, mint az övék, de azokkal egyenrangú, sőt! Legyünk büszkék arra, hogy nemcsak képzőművészetünk, hanem líránk is egyértelműen arról tanúskodik, hogy bizony a világ legvallásosabb népei közé tartozunk, hiszen nincsen jóformán olyan költőnk, írónk, akinek életművében ne jelenne meg, ráadásul vezérgondolatként, az Isten megkívánása és meglelése, a földi lét értékeinek Neki való alárendelése, továbbá a korántsem makulátlan, de erényeit az átlagosnál magasabb szinten gyakorlók, a boldogok és a szentek iránti tisztelet és az ebből fakadó alázat erkölcsi iránytűként való ajánlása.

Már középkori irodalmunk tanúskodik az Isten országáért a világ testi örömeiről önként lemondó szent papok, apácák virrasztásos, imádságos életéről, lovagjaink Istenért és hazáért vívott csatáik közben Teremtőjükhöz való esdeklő, forró fohászairól, a pokol kimondhatatlan gyötrelmeitől való rettegésről vagy a mennyország érzékeinkkel alig kifejezhető örömei utáni vágyról, nem is szólva újkori irodalmunkról, melyet hiába próbált megkísérteni a francia felvilágosodás Isten gondviselő hatalmát tagadó irányzata, a deizmus, illetve a tulajdonságai megismerhetetlenségét és ezáltal követhetetlenségét képviselő agnoszticizmus, végül a világot Vele azonosító panteizmus, legnagyobb képviselőire, legalábbis tartósan, egyik sem hatott.

Gondoljunk mindjárt Berzsenyi Dániel klasszikus ódájára, a „Fohászkodás”-ra, amelyben a Teremtő iránti alázat, a Benne való megnyugvás a lélek halhatatlanságának tudatában éppúgy kifejeződik, mint az ókeresztény és középkori himnuszköltészet remekeiben, amiért is Merényi Oszkár irodalomtörténész „egyetemes imádság”-nak nevezte:

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

Nem is szólva Kölcsey Ferenc „Hymnus”-száról, amelynek már első sora is vocativus, megszólítás, éspedig az Övé, s úgyszólván minden sorát az Őt való adoratio, imádás hatja át, vagy Arany János ról, aki „Fiamnak” című versében meghagyta, hogy az erényt csak az Ő törvényeit kibontó vallási igazságok elfogadásával lehet követni:

Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Nem kevésbé megrendítő kortársai közül Reviczky Gyula versvallomása sem (Imakönyvem), a kétségek és kínok között való vergődések, a kísértések töviseitől, mindenekelőtt kora szkepticizmusáétól szabadulni akaró lelkületének alábbi monológja:

Az Úr imádságát ütöm fel
(Kísérőm a nehéz úton),
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, ó, Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.

Az Istenanya, a Boldogságos Szűz, mi több, Magyarország Királynője iránti esedezés méltó kiegészítője istenes líránknak, különösen történelmi stációjárásaink során, amint ezt különösen is mutatja múlt századunkból Sík Sándor könyörgése „Az andocsi Máriához”:

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz-parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.

Istent dicsérő, Krisztust magasztaló, a Bennük boldogokat és szenteket tisztelő versvallomásaink bizony megkérdőjelezik azt a régebben elsősorban konzervatív katolikus irodalomtörténészek, újabban pedig még náluknál is inkább egyes önmagukat ultratradicionalista katolikusoknak tekintők donatista, janzenista és fideista eretnekséghez túlságosan is közel álló sommás ítéletét, miszerint mi magyarok, szemben főleg az ókeresztény korral és a déli, a nyugati népekkel, nem éltünk igazán sohasem vallásos életet. Nem, valójában őseink hitvilágában és annak mindennapos megélésében a transzcendens és az immanens, vagyis a természetfeletti és a természetes világrend, így a szakrális és a profán mivolt bizony egyáltalán nem kellett hogy feltétlenül szembe kerüljenek egymással.

Nagyon találóan írta huszadik századi elfeledett papi arcéleink közül Nyisztor Zoltán pápai prelátus (Vallomás magamról és kortársaimról, 1974), hogy „a magyar népet bizonyos józanság, mértéktartás, talán tartózkodás és hűvösség is jellemezte vallásos megnyilatkozásaiban: nem szerette vásárra vinni belső érzelmeit, inkább kevesebbet mutatott, mint amennyit érzett, inkább elrejtette, semmint tüntetett volna vele (nem szeretett például sokszor keresztet vetni, a szent szobrok közelébe férkőzni, még kevésbé térdelni és hangosan imádkozni)”, így szerinte „talán innen eredt az a közhiedelem, hogy a magyar lélek veleszületett adottságai folytán nem is alkalmas a mélyebb és intenzívebb lelki életre”.

Vallásosságunk tehát egy jottányit sem kisebb bármely más nemzeténél: a mienké legfeljebb más, mint az övék, de azokkal egyenrangú, sőt! Legyünk büszkék arra, hogy nemcsak képzőművészetünk, hanem líránk is egyértelműen arról tanúskodik, hogy eredendően a világ legvallásosabb népei közé tartozunk, hiszen nincs költőnk, akinek életművében ne jelenne meg, ráadásul vezérgondolatként, az Isten megkívánása és meglelése, a földi lét értékeinek Neki való alárendelése, továbbá a korántsem makulátlan, de erényeit az átlagosnál magasabb szinten gyakorlók, a boldogok és a szentek iránti tisztelet és az ebből fakadó alázat erkölcsi iránytűként való ajánlása.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info