Nem szükséges feltétlenül Panama-tanulmányokat végezni, józan paraszti ésszel is belátható, miért nincs már magyar gazdaság: amíg a kajmánok a vásár előtt, a mieink utána kapnak észbe. Persze ez sem mai felismerés. „Itt megveszi a Kaufmann, az eladja a városba a Braunnak, a Braun eladja a pesti Strasszernek, az eladja a malomnak. Sokan irányítják. Csak mi nem, akik a földet túrjuk.” Így sírtak emiatt eleink, akik, lebecsülve a gazdaságot, ipart, kereskedelmet, átengedték azokat nekik, majd csodálkoztak, hogy miután saját terményeiket felvásárolták, vagy méregdrágán, vagy egyáltalán nem juthattak hozzá a mieink. Ők a vásár előtt, mi utána kapunk észbe!
Ez volt a helyzet már 1870-es években, amikor is „egész Magyarország ipari és kereskedelmi élete egyetlen szervezet láthatatlan, jól elrejtett akaratának volt alárendelve, a Rotschild-érdekeltségnek” (Halla Aurél-Dobrovics Károly: Magyarország története különös tekintettel iparra és kereskedelemre, 1936), köszönhetően az urbanizáció kiváltotta konformizmusnak, a fogyasztóiság szülte mobilizációnak, tönkretéve a mindaddig kitűnően működő kisipart, háztáji gazdaságokat, megszülve helyettük a maguknak lefoglalt minőségi nyersanyagot gigaprofittal értékesítő nagypiacokat és üzletláncokat, az emberi természet Achilles-sarkai közül mindig is az egyik legnagyobbat felfokozva, a produktív munka nélküli birtoklást, vagy ha nem is az eljutást, de legalább az áhítást a kényelmes megtollasodáshoz.
Minderről Fekete István Zsellérek című regényének egy perdöntő jelenete kívánkozik ide, az eredendően őseitől örökölt földhöz, kérges kétkezi munkához szokott Zsellér Péter édesapjával való beszélgetése:
”– Nem tudsz a gabonaárakról semmit, fiam?
– Ez a tőzsde dolga, édesapám. Ott irányítják…
– Tudom, fiam. Irányítják. Itt megveszi a Kaufmann, az eladja a városba a Braunnak, a Braun eladja a pesti Strasszernek, az eladja a malomnak. Sokan irányítják. Csak mi nem, akik a földet túrjuk.
– Szervezetlenség, édesapám!
– És mit gondolsz, hánynak jutott eszébe, hogy ezen az állapoton segíteni kellene?
Bizonyára soknak, de ezeket már elvesztette a falu. Ezek városi emberek lesznek. Bírák, orvosok, mérnökök, tisztviselők.
– És kereskedő, tőzsdés, szövetkezeti vezető nem lesz belőlük egy se?
– Nemigen, édesapám.
– Ez a baj, fiam. Ki értse meg a mi bajainkat, ha nem ti? Ki szervezzen, ki vezessen, ki tanácsoljon? Ha beteg vagyok, azt én is tudom, hogy orvoshoz kell menjek, ha pereskedni akarok, ügyvédhez. De azt nem tudom, kihez menjek, ha a búzámat akarom eladni, hogy várjak-e még vele, vagy lemegy az ára. A marhámat se tudom, hizlaljam-e, a disznómat se. Jön valaki, neki adom. Vigye. Egy hét múlva aztán megtudom, hogy keresett rajta szépen. Én dolgozom érte, másé a haszon.
– Ez a kereskedelem, édesapám.
– És kereskedő nem lesz belőlük, ezt nem tanítják?
– Dehogynem, de oda nem igen megy senki
– Hát fiam, nem tudom, mit szólsz hozzá, de akkor meg is eszi a fene egyhamar az országot.”
Ennél a dialógusnál érzékletesebben aligha fejezhetnénk ki címünkben megfogalmazott következtetésünket, vagyis, hogy a kiegyezés után birtokosaink zöme (eredendő természetünk ellenére) nemcsak azt nem tudta, terményfeleslegét hogyan, hol értékesítse a mieinknek, hanem azt sem, hogy ha már a kajmánoknak juttat belőlük, miként tegye megkárosításunk nélkül, amikor pedig rádöbbentek mindennek következményeire, kétségbeesetten kérdezték, miért, ahelyett, hogy az adósságspirálból való kitörés egyetlen módját, a megtermelt javakat kizárólag közösségeinken belül, a termelő megkárosításával járó gigaprofit nélkül értékesítő (Darányi Ignác, Bernát István és Károlyi Sándor által alapított, majd a kéz világháború között Hangya néven továbbélt) szövetkezeti mozgalmat támogatták volna.
Ma, a termékeikkel népirtást szolgáló multinacionális áruházláncolatok egyre gyakoribb lelepleződésekor is többnyire csak panaszkodunk – persze utólag, vagyis pénztártól való távozás után! –, ahelyett, hogy mégoly korlátozottan is meglévő lehetőségeink szerint termelnénk, vagy ha nem, legalább azoktól vennénk, akik ezt teszik, ezáltal bojkottálva kajmánjaink kizárólag nekünk szánt – Kertész Ákos által mosléknak nevezett – végtermékeit. Mert száz szónak is egy a vége: mindaddig, amíg a kajmánok a vásár előtt, a mieink utána kapnak észbe, nem is lesz ez másként!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
