1919. november 16-án vonult be fővárosunkba a Magyar Nemzeti Hadsereg fővezére, Horthy Miklós, azok után, hogy százharminchárom nap alatt mindent tönkre akartak tenni az utódaik által közéletünkből mai is annyira ismert országokat felvásárló kirekesztők. Azon örökség, amelyet bevonulásakor átvett, minden addigi képzeletet alulmúlt, mégis, a ‘vörös rongyok’-ba öltözött Budapest feleszmélt, mert felismerte, hogy a korábbi kormányok mulasztásaira hivatkozva közhírré tétetett ígéretek végrehajtását csak megígérő, ámde azokat végrehajtani valójában nem akarókkal szemben Isten mindig ad olyan vezérlő férfiakat, mint amilyennek Ő bizonyult.
Akkor, amikor kilencvennégy évvel ezelőtt ezen a napon bevonult az eredetileg gróf Károlyi Gyula által Aradon megalakult, majd Szegedre, onnan Siófokra áthelyezett ellenforradalmi kormány hadügyminisztereként, a Magyar Nemzeti Hadsereg fővezéreként rövid székesfehérvári megállás után Budapestre, olyan örökséget vett át, amilyet még nemzetvezetésre hivatott férfiú az európai történelemben talán még sohasem: elég legyen ezúttal csak a legfontosabb tényekre hivatkoznunk, például arra, hogy e százharminchárom nap alatt rekviráltak mindent, amihez csak hozzáértek, s aki csak egy gúnyos ajkbiggyesztéssel ellenszegült, felakasztották a bőrkabátos ‘Lenin-fiúk’.
Bizony az 1789-es francia forradalmat követő jakobinus diktatúra rémtetteit is felülmúlták az övéik, így például az általuk ‘reakciós’-nak nevezett Magyar Tudományos Akadémia működését felfüggesztették, épületét pedig a rendőrséget és a csendőrséget felváltó Vörös Őrség rendelkezésére bocsátották, az úrnapi körmenetbe belelőttek és a monstranciát leköpték, megszüntették a magyar irodalom tanítását, a rabbik iskoláiban képzett fiatal orvosok pedig arra kényszerítették a lefoglalt egyházi iskolák leánynövendékeit, hogy meztelenül aludjanak velük (mondván, a szemérem ‘burzsoá csökevény’), elvégre az ekkoriban 25 710 000 példányban megjelent 334 marxista sajtótermékük természetesnek tartotta a nők kommunizálását, a házasság szükségtelenségét, a szabadszerelmet.
Mindezek ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a kommunizmustól, szociáldemokráciától végsőkig meg nem megmételyezett, elsősorban ipari munkásokból álló tömegek megcsömörlöttek hamisságaiktól, amiért is Horthy Miklós fővezér így köszöntötte e napon a főváros népét:
‘Mikor még távol voltunk innen és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor – kimondom – gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezer éves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönbe vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait, és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet.’
Az ezután az esztergomi hercegprímás által bemutatott ünnepi szentmisét közvetlenül követően a magyar asszonyok nevében Tormay Cécile egy gyönyörű selyemzászlót nyújtott át Horthynak, a fővezérnek e szavakkal:
‘Nagy múltunk és nagy jövőnk, melynek élén Horthy Miklós jár, hajoljon meg előttetek minden zászló az országban, szólaljon meg minden harang. És vigye a szél magyar zászlók suhogását, keresztény harangok zúgását azokhoz, akik nincsenek itt, azokhoz is, akik messze kicsiny fakeresztek, hullámsírok alól most haza figyelnek. Élő hősök és az elesettek megdicsőült seregei, halljátok meg! Asszonyok szólnak hozzátok a magyar főváros felszabadult földjén, és hű zálogul felétek nyújtják zászlójukat. Az elmúlt rémuralom hiába ítélte halálra a nemzet büszke színeit, mint egykor a Rákóczi tárogatóit hiába égette el máglyán a gyűlölet, újra feltámadtak és szárnyra keltek egy új ezer év felé. Vegyétek ezt a zászlót és ne nyugodjatok, míg bele nem tükröztétek képét négy folyónk vizébe, míg vissza nem emeltétek a három halmok fölé!’
Erre a fővezér viszontválaszul így szólt:
‘Fogadják a magyar Nemzeti Hadseregnek felajánlott szép zászlóért katonáim nevében mély hódolattal és hálával teljes köszönetemet. Mikor a hölgyek itt megjelentek és átnyújtották nemes ajándékukat, lelkemben szomorúan szép napok emléke elevenedik fel, és az emlékezés visszaszáll a Tisza partjára, Szegedre, ahol négy hónappal ezelőtt teli bizalommal és aggódó reménységgel ugyancsak magyar hölgyek adták át az első zászlót a Nemzeti Hadseregnek. Csak pár szál katonám volt még akkor, de megalkuvást nem ismerő, büszke és elszánt magyar valamennyi. És én lelkesülve, nem félve-aggódva, de bizalommal eltelve, fogadtam meg velük együtt a zászlóval a kezemben, hogy ezzel vagy ezen. Vagy ezzel szerezzük vissza hazánkat, vagy ez lesz a szemfedőnk. És ezzel jöttünk ide. Magasra emelve azt, jöttünk be Budapestre, az ország fővárosába, és azóta a zászló alatt az egykori pár száz lelkes katona sok-sok ezerre nőtt. De még nem vagyunk a célnál. Pestről még tovább is kell mennünk. Magasra tartjuk ezt az új zászlót a régivel együtt, a régi dacos bizalommal, a régi jelszóval: Ezzel vagy ezen!’
Nem véletlen tehát, hogy ekkor a Károlyi Mihályokat és Kohn (Kun) Bélákat örökre megelégelő milliók boldogan mondtak igent az ‘új zászlót a régivel együtt’ magasra tartó fővezérségére, majd kormányzóságára, s függetlenül attól, hogy negyedszázados uralkodása alatt sem sikerült a trianoni koporsóácsolók gazdasági-politikai hatalmát döntően megfékeznie, aligha kétséges, hogy az 1945 óta tartó állapotokhoz képest mégis élhetőbb országban élhettek alatta eleink, s ha joggal érheti kritika, akkor legfeljebb azért, amiért mindvégig úriemberként akart viselkedni velük szemben is.
Mindezt persze 1919. november 16-án még alig látták előre, akkor csak azt érzékelték, van végre egy kormányzásra elhivatott férfiú, aki Berzsenyi Dániel szavaival valóban arra hivatott, hogy ‘állni tudók legyünk a habok közt’, amiért illesse tisztelet, hála és dicsőség Horthyt fővárosunkba való bevonulásáért.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
