Igen, a Jézus Krisztus általi erkölcsi mércén alapuló nemzeti önismeret nélkül nincs se élet, se feltámadás, így aligha kérdés, hogy a mindezek iránt közömbös (ráadásul konzervatívnak elkeresztelt) mai – pláne európai – politikai életben miért nincsenek már szakrális vezetők. Következésképpen vezetettek sem, miként az sem, hogy az utóbbiak közül viszont azon kivételszámba menő kevesek, akiknek ezen alapértékek még valóban (vagyis százszázalékosan) fontosak, s ezért követelik az ezekkel nem rendelkezők távozását, lassan miért szorulnak ki teljesen az általuk uralt körökből.

Könyvtárnyi irodalmat töltenének meg az ezt bizonyító esetismertetések, melyekben egy a közös, az, hogy azokat, akik valóban következetesen képviselik a Jézus Krisztus általi erkölcsi mércén alapuló nemzeti hagyományokat, a fennálló világhatalmi rend „jobboldali”-nak kozmetikázott, sokszoros pártmetamorfózisokon keresztülment marionettfigurái hagynak cserben legelőször: hiába hangsúlyozzák, hogy nincs párt- és médiaarculat értelmiség nélkül, hiába hoznak létre – gyakran önnön erejükből – szellemi műhelyeket, a nemzetiszínű pártkatonák és mozgalmi vezérek nemhogy nem támogatják őket, hanem működésüket hol időszerűtlennek illetve feleslegesnek, hol egyenesen „politikailag inkorrekt”-nek minősítik, vagy azokba trójai falovakként beépülve, lefejezik őket, hivatkozva a „törvények” betartására (melyekkel persze „amúgy nem értenek egyet”!), a „szalonképesség” megőrzésére, a „támadási felület” adásának elkerülésére, a „parlamentáris rendszert” szent tehénként kezelve, saját pártjaikat, mozgalmaikat nem eszköznek, hanem célnak tekintve, így az országot vélt ellenségeikhez hasonlóan hitbizománynak tartva, ha kell, klánságot kikönyöklő álláshalmozókként a képviselői stallumokért akár egzisztenciákat is tönkretéve.

Az így „politikailag inkorrektek”-nek megbélyegzettek nem csoda, ha azt mondják, ellenségeikkel még elbánnak valahogy, csak az efféle „barátaiktól” mentse meg őket a Teremtő, azoktól, akik hajszálpontosan ugyanolyan erkölcs- és szellemkirekesztők, mint az általuk szapult „másik oldal”, akik éppen ezért nem tartoznak egyetlen párthoz vagy mozgalomhoz sem, különösen, ha például egyre kevesebb bennük az érdeklődés az alapprogramjukban meghirdetett nemzeti múlt és keresztény erkölcsi világrend hiteles megismertetését szolgáló előadások iránt, ha tagságukban egyre terjed ilyetén a liberális gondolkodás- és viselkedésmód, a világnézeti közömbösség jeleként a szakrális hagyományok, a keresztény igazságok lebecsülése, ahelyett, hogy megfogadnák (mellesleg a román) Corneliu Zelea Codreanu még 1936-ban írt alábbi figyelmeztetését:

„Mi a nemzet létének végső célja? Az élet? Ha az élet, akkor teljesen mindegy, hogy milyen eszközöket használ ennek biztosítására. Mind jók, még a legrosszabbak is. A végső cél nem az élet. Hanem a feltámadás. A népek feltámadása a megváltó Jézus Krisztus nevében. A teremtés, a kultúra csak eszköz és nem cél, mint ahogyan sokan hiszik. Annak a talentumnak a gyümölcse, melyet Isten népünkbe ültetett, amelyért felelnünk kell. Eljön az idő, mikor a föld összes népei feltámadnak, minden halottaikkal, minden királyaikkal és császáraikkal együtt s minden népnek meg lesz a maga helye Isten trónusa előtt. Ez a végső pillanat, a halottakból való feltámadás, a legmagasabb és legfenségesebb cél, amely felé egy nép emelkedhetik.”

Igen, a Jézus Krisztus általi erkölcsi mércén alapuló nemzeti önismeret nélkül nincs se élet, se feltámadás, így aligha kérdés, hogy a mindezek iránt közömbös (ráadásul konzervatívnak elkeresztelt) mai – pláne európai – politikai életben miért nincsenek már szakrális vezetők, következésképpen vezetettek sem, miként az sem, hogy az utóbbiak közül viszont azon kivételszámba menő kevesek, akiknek ezen alapértékek még valóban (vagyis százszázalékosan) fontosak, s ezért követelik az ezekkel nem rendelkezők távozását, lassan miért szorulnak ki teljesen az általuk uralt körökből.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info