Az identitásimádatból megélők úgy tűnik, elérték szerte vén kontinensünkön, hogy a közülük bárkiket ért vélt vagy valóságos sérelmek, egyszóval az antiszemitizmus elleni küzdelmet tekintik a legfőbb „nemzeti ügy”-nek, miközben, kiváltképpen nálunk, azzal dicsekszenek, hogy reneszánszukat élik, anélkül, hogy az őket befogadóknak bármit is adnának, holott, amint Csurka István figyelmeztetett, bizony „a sűrű holokausztozás helyett részt kellene vállalni az ország, a nép nehézségeinek feloldásából, a kilábalásból”.

Igen, talán nem éppen a „Móricka-effektus”-t kellene erőltetni örökösen, vagyis nem mindig, mindenhol, mindenről ugyanannak kellene eszébe jutnia mindenkinek.

Nem bizony. Mert egyszerűen patológiai esetszámba megy már, ha egy Horthy-szobor avatásánál is csupán ama h-betűs szócska jut azonnal eszükbe, no meg persze az „antiszemitizmus elleni küzdelem”, amely immáron vén kontinensünk diplomáciai rítusainak is része lett. Csak emlékeztetőül: amint a Mazsihisz Magyar Távirati Irodától még tavaly november 3-án átvett közleményéből megtudtuk, a francia államfő, Francois Hollande „nemzeti ügy”-nek nevezte az antiszemitizmus elleni küzdelmet Toulouse-ban, ahol az izraeli kormányfővel, Benjamin Netanjahuval együtt emlékezett meg „arról a négy zsidó áldozatról, akiket egy francia iszlamista szélsőséges ölt meg márciusban”, hangsúlyozván, „szeretnék emlékeztetni mindenkit arra, hogy Franciaország eltökélt az antiszemitizmus elleni küzdelemben, minden formájában büntetni fogjuk, legyen szó tettekről vagy szavakról”, amiért „a hét hónappal ezelőtti merénylet óta megszaporodtak az antiszemita jelenségek a dél-franciaországi városban”.

Ha ez így van, nyilván okai is vannak, ám ezekről természetesen ezúttal is hallgatott az idézett Síp utcai kommüniké, amely óhatatlanul eszünkbe jut Csurka István 2003. szeptember 11-én Várnai-Shorer Juditnak, Izrael magyarországi nagykövetének írt (az éleslátásban ezúttal is élenjáró író-politikus akkori vezércikkeinek gyűjteményében (Magyar szemmel IV. 2004) olvasható) nyílt levelének alábbi passzusa:

„Asszonyom, mi annyira fogyatkozunk, hogy nem érünk rá az auschwitzi áldozatokat föl- és alábecsülni számszakilag. Hiszen úgyis reménytelen, mert feltámasztani egyet sem tudunk. Ehelyett, tehát a sűrű holokausztozás helyett részt kellene vállalni az ország, a nép nehézségeinek feloldásából, a kilábalásból. Adni kellene. Ha például mondjuk ezer milliomos, akinek a havi fizetése több mint hárommillió forint – ó, nem a jövedelme, mert az lehet sokkal több is a sok titkos „kulcsárkodás” következtében –, havonta leadna csak ötszázezer forintot, amit ő talán meg sem érezne, minden gyerek kapna valami reggelit, minden beteg tűrhető ellátást, és talán még az olyan reneszánsz ember tulajdonában lévő húsüzemet sem kellene bezárni, mint a kapuvári Ringa, amelynek mint rt.-elnök, egy bizonyos Leisztinger úr az egyik tulajdonosa, a nevéből ítélve nem finnugor eredetű család sarja, és talán nem is turáni. A kétes módon birtokba került tulajdonosnak reneszánsz, a munkásnak elbocsátás?”

Bizony, Toulouse-tól Budapestig részt illene, sőt kellene vállalniuk végre valahára az örökös vádaskodás helyett a mindenkori építkezésben, az eufemisztikusan „antiszemitizmus elleni küzdelem”-nek nevezett örökös köldöknézéssel és sebnyalogatással egyszer s mindenkorra felhagyva, tudomásul véve, ha befogadóik valahogy nem akarnak befogadottjaik lenni, pláne, ha mindig csak követelnek tőlük, de nem adnak érte nekik cserébe semmit az irántuk való állandó gyűlöleten kívül.

Persze mondhatjuk, tisztelet a mikroszkopikusnál aligha nagyobb lélekszámú kivételeknek, akik szintén azt vallják, hogy elég már a sűrű holokausztozásból, talán az ország nehézségeinek feloldásából is illene már részt vállani, akik régente sem nem gyalázkodásra, hanem befogadóik megbecsülésére alapozták hozzánk való viszonyunkat, mint Füst Milán, aki alighanem forog a sírjában, ha a hazánkat úgyszólván állandóan érő gyalázkodásaikkal szembesül az örök vadászmezőkön, aki még szerelmes szeretettel ragaszkodott műveltségünk bölcsőjéhez, anyanyelvünkhöz, amelyről így vallott:

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is
van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv
a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.

Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe,
melyből származott
E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával
ellepték világodat,
Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek
ették virágaid, – majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez e térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…

De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon
Ős cédrusát, e háromezeréves szüzet, – rá hivatkozom, mert
onnan vándoroltam egykor erre
Tekintsd őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik, nagy évezredben
Kibonthatja a gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld szavam!
Én prófétáktól származom.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info