Régi vágású tanáregyéniségeink nemcsak tudásuk, hanem tartásuk alapján is méltán kiérdemelték tanítványaik soha el nem múló háláját, még akkor is, ha netán tolluk vastagabban fogott és szavuk élesebben hangzott a kelleténél, akik, ha esetenként tévedtek is növendékeik megítélésében, alázattal képesek voltak azt belátni.
Erre iskolapélda Gárdonyi Géza és tanára, Répássy János viszonya. Klasszikus írónk 1879 és 1882 között az Egri Érseki Római Katolikus Fitanító Intézet (a Líceum) növendéke volt, ahol is paptanár professzora, Répássy János (1844-1926) másodéves korában magyar nyelvből megbuktatta – legyintve hogy „Ziegler marad Zieglernek!” –, majd a tanítóképesítő vizsgán elégségessel átengedte, de megjegyezte: „Fiam, tebelőled sohse lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni.”
Gárdonyi ezután évről évre levélben köszöntötte professzorát születésnapján („Tisztelt Jani bátyám, kedves jó professzorom!” megszólítással), továbbá rendre megküldte neki dedikálva könyveit, hogy lássa, mennyit javult, míglen az 1899-ben felkereste „Hárfahangok” címmel egybegyűjtött verseivel, hogy találjon rájuk kiadót: a tanítvány talált is, a kötet megjelent, mert amint az író fia, József feljegyezte (Az élő Gárdonyi, 1934), „az élet másként osztályozott, kitörölte a tanár noteszából Gárdonyi szekundáját”.
Aztán nemsokára az idősödő mester elzarándokolt tanítványához: fia, József nyitott neki ajtót, és miután közölte vele, hogy édesapja nincsen itthon, csendesen, lehajtott fejjel, megbicsakló hangon csak ennyit mondott: „Mondja meg neki, hogy az a professzor kereste, aki megbuktatta őt egykor – magyarból. Életem legnagyobb gyalázata volt.”
Az író 1922-ben hunyt el, tanára pedig versben búcsúzott el tőle, mely hattyúéneke lett. Gárdonyi József fel is jegyezte, azzal a megjegyzéssel, hogy „csak a végső strófákat másolom ide, azzal a kisdiákos gondolattal, vajon hányast osztályozott volna Gárdonyi e versre, ha véletlenül az ő kezében a notesz a katedrán”:
Dicső szép emléked: az egri várfalak
Bebek-tornyán nyugszol akáclombok alatt…
Vitéz Dobó István ott keres fel téged
A régi dicsőségét elbeszélve néked.
Vigasztalásul meg csak azt mondja hozzád:
Ne csüggedj diákom, meg lesz Magyarország!…
Vitézek hazája lett vári sírlakod
Ott pihennek veled az egri csillagok!…
Itt hagyott műveid: ki – gránit, ki – márvány,
Melybe lelked gazdag kincseit kitárván,
Mind a te élő örök emlékeid
Koszorús nevedet dicsőséggel őrzik
A magyar szívébe bele vannak már vésve
Nem irtja ki onnan évek feledése.
Sírdombodon égnek a halotti mécsek
S a szívemből hozzád száll még e hattyúének
Nyugvó poraidra Isten-áldás szálljon:
Álmod legyen üdvös – régi jó diákom!…
Igen, valaha ilyen tanáregyéniségek voltak, akik tudták az ókori bölcsekkel, hogy „errare humanum est, sed in errore perseverare stultum”, vagyis „tévedni emberi dolog, de benne megmaradni ostobaság”. Vagyis nemcsak tudásuk, hanem tartásuk alapján is méltán kiérdemelték tanítványaik soha el nem múló háláját.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
