Most, a minden eddiginél nagyobb tömegeket megmozgatni hivatott 2013. október 27-i székely autonómiamenet alkalmából arra a kérdésre, miért rettegnek annyira a világhatalom román helytartói a székelység autonómiájától, továbbra sem felelhetünk mást, mint hogy azért, mert tudják, hogy általa az egész Kárpát-medence térképe átrajzolódik! Netán végül olyan lesz, mint régen volt, elvégre nem nekünk kellene autonómiát adniuk, hanem nekünk lehetne nekik, ha akarjuk.
Hiába, a tolvajok már mindig csak ilyenek: mindig arra haragszanak legjobban, akit megraboltak, s az ebül szerzett javak visszaadásáról pedig hallani sem akarnak.
Micsoda? Revizionizmus? – halljuk előre persze vinnyogásukat. Mégis, hiába sulykolják belénk, minek a területi revízió, úgysem tudnánk mit kezdeni a visszatért, zömében már amúgy is idegenek lakta területeinkkel, vagy minek kesergünk ottani ásványkincseink elvesztésén, amikor egy kilogrammnyi kvarchomokból is mennyi energia nyerhető, ha ösztönösen ragaszkodunk rögeinkhez, melyeket, Juhász Gyula szavaival, „magyar erő szerzett vitézül s magyar szív és ész tartott meg bizony”.
Ha a tollunkat elveszi valaki, még nem az övé. Csak akkor lesz az övé, ha neki adjuk. Addig csak bitorolja. Ha visszavesszük, kötelességünket teljesítjük. Ahogyan ezt tették Horthy bakái, amikor 1940-ben bevonultak Erdélybe. Amit akkor véreink felszabadulásként éltek meg, ami mégis tabu a médiában, az oktatásban. Mintha szégyellnünk kellene miatta önmagunkat, mintha örökösen félnünk kellene megrablóinktól. Pedig közmondásosan a kutya sem azt ugatja meg, akitől fél, hanem aki tőle fél.
Hetvenhárom éve, amikor Nagyváradtól Kolozsváron át Gyergyószentmiklósig virágesőre lépkedtek honvédjeink, tőlünk féltek Romulus és Remus vélt ivadékai, ugyanis, amint L. Rádai Ilona regényében (Sikolytó Erdély, 1942) olvassuk, hiába építettek tiszta székely vidékeken cifra oláh templomokat, mieink nem léptek beléjük, hiába sújtották őket adókkal, vitték messzire katonáknak fiait, magyarságukon változtatni nem tudtak, gyermekeiket titkon a mi Himnuszunkra, édes anyanyelvünkre tanították.
Mindez azért volt akkor lehetséges, mert a pozitív emberek voltak többségben, akik, amint Klebelsberg Kunó 1928-ban a magyar ifjúsághoz szóló rádióbeszédében hangsúlyozta, bizakodók, jóakaratúak, magukkal szemben szigorúak, mások hibáival szemben elnézők, mert tudják, milyen nehéz valamit megcsinálni és milyen könnyű tévedni, szolgálatkészek, amennyire tehetik, mindenkin segítenek, a szót nem igen fecsérlik, kevés beszédűek, viszont a munkában örömük telik, életük fő célja az alkotás.
Ezzel szemben a ma oly ismerős negatív emberek nem azon törik fejüket, hogy meg lehet-e valósítani valamit, hanem csak a nehézségeket, az akadályokat nézik, azt jósolgatva, hogy nem lesz az egészből semmi, ezzel másokat is elcsüggesztve, akiknek hibáit felnagyítják, kiszínezik, az iparkodókat leszólják, a bizakodókat kigúnyolják, sokat beszélnek, másokat fölényes hangon bírálnak, és mindeközben többnyire kiiktatják erejüket, így nem marad már bennük energia a hasznos cselekvésre.
Ők azok a csonkahoniak, akik „reálpolitikusainkat” követve, Bukaresttel és Brüsszellel szintúgy rettegnek a székelység autonómiájától, mert tudják, hogy általa az egész Kárpát-medence térképe átrajzolódik. Netán végül olyan lesz, mint régen volt. Amit egyre többen óhajtanak, elvégre nem kicsik, hanem nagyok akarunk lenni!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
