A kilencvenegy éve, 1922. október 30-án elhunyt Gárdonyi Géza szerint a bibliomániával, a beteges könyvgyűjtő szenvedéllyel szemben az ember felnőtté érésének egyik legbiztosabb jele könyvtárállománya minőségi megváltozása. Vagyis az ifjúkori birtoklásvágy kielégüléseként való állandó könyvbeszerzésnek az idő múlásával fokozatosan a felhalmozottak selejtezésével és a megmaradt igazi értékekhez történő rendületlen ragaszkodással való felváltása, hiszen a valóban jó könyvre a továbbiakban kiadott pénz – amint Gárdonyi Géza vallotta – csak látszólag eldobott pénz, mint a vetőmag. Így nem a könyvek gyűjtése, hanem olvasásuk tesz boldog emberré.

Persze mindez csak a valóban jó könyvekről mondható ez el, a mai selejtes memoárokkal és mulandó bédekkerekkel szemben azon kevesekről, melyek sírunkig elkísérnek. Valaha egyszer egy aggastyán kénytelen volt könyvtárát felszámolni: sorról-sorra megfogyatkoztak kötetei, elsősorban a szakkönyvek, aztán lassan már mindegyik s végül csak Móricz Zsigmond regényei közül „A boldog ember” maradt, amelyet az író édesapjának dedikált. Amikor az antikváriusnak ezt is eladta, kimondhatatlan keserűséget érezve, fél óra múlva visszament visszavenni, hogy boldog ember legyen!

Korunk átlagértelmiségijeivel szemben ő még tudta, mennyire nem a könyvek gyűjtése, hanem olvasásuk tesz boldog emberré, az ősi bölcsesség, a „lege diligenter libros bonos”, vagyis az „olvasd szorgalmasan a jó könyveket” megfogadása, hogy megtapasztaljuk, milyen jó, ha Gárdonyival megvallhatjuk, hogy „a világ száz legokosabb, legkedvesebb emberét betehetjük a szobánkba, s nem foglalnak el nagyobb helyet, mint egy vadászpuska hossza!”.

„Mutasd meg könyvtáradat, és megmondom, ki és milyen vagy!”, tartotta tehát ő is, így ha valaki az egri Gárdonyi Géza Emlékmúzeumba ellátogat, megcsodálhatja közel tízezer kötetes könyvtárát: gyermeki szeretettel kereste nemcsak a teológiai, történelmi, szociológiai, nyelvészeti, néprajzi, hanem a geológiai, botanikai, antropológiai kézikönyveket, sőt szakmunkákat is, melyek törzsszövegei vagy akár csak lábjegyzetei hivatkozás nélkül is beleszívódtak saját műveinek lapjaiba, ezzel is hangsúlyozva, hogy gondolataink, ítéleteink zöme mennyire nem saját termés, így az író világképe olyan, mint egy katedrális, amelynek építőkövei a könyvek, hiszen, mint klasszikusunk írja, az emberi lélek könyvekben vedlik, bennük szűrődnek le és rögzülnek leginkább empirikus megfigyeléseink.

Bennük bizony. Szabó Dezső nem véletlenül írt önéletrajzi vallomásaiban (Életeim) arról, hogy rendszeres antikváriumjáróként évtizedeken át felmérhette, milyen műveket keres leginkább az olvasóközönség. Boldog idő volt az övé, mondhatjuk nem közönséges irigységgel, hiszen akkor még éppolyan természetes volt az olvasás, mint a növénynek a fotoszintézis. S az is, hogy a Gutenberg-galaxis révén milliókhoz eljutó örök értékekre van igény. Már csak az a kérdés, visszajön-e még e hajdankor, és ha igen, mikor?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info