Tévednek, akik szerint az országok, különösen is a mienk kamatorientáltak általi felvásárlása új jelenség. Nem, nem az, ugyanis ez volt a helyzet nálunk már egy évszázaddal ezelőtt is, amint erről a száznyolc éve, 1905. október 19-én elhunyt újságíró, Bartha Miklós elhallgattatott remekműve, a „Kazár földön” ijesztő időszerűséggel tanúskodik, amelyben leírta, hogy az ezt űzők hangosan imádkoznak és némán csalnak.
1901-ben megjelent, napok alatt általuk felvásárolt könyvében a népnyelvben „kazárok”-nak elnevezett, a cári Oroszországból Galíciába, onnan 1867 után hazánkba tömegesen bevándorolt ortodox zsidókat jellemezte (akárcsak Dövényi Nagy Lajos a Tarnopolból indult el… című regényében), így egy öreg, „elvagyonosodása következtében „báró”-nak” elkeresztelt” kereskedőjüket, akivel nem sokáig beszélgethetett, hiszen
„amit kerestem: a hazafias érzésnek legkisebb nyomát sem födözhettem föl. Ennek mindegy. Orosz invázió, osztrák uralom, magyar alkotmányosság – mindegy. Lelki világába nincs belekapcsolódva a Haza fogalma. Három ismeretlenű egyenletről éppen úgy beszélhettem volna vele, mint hazaszeretetről. Hetvennégy évet töltött el a nélkül, hogy szíve egyetlenegyszer is megdobbant volna azért a hazáért, amelyben született, ahol élt, vagyont gyűjtött, oltalmat nyert. Szakálla megnőtt, meg is őszült, teste elhízott, zsebe megtelt. Gyermekeit kiházasította, unokáit fölnevelte, vidékét kizsarolta. Fináncnak, zsandárnak, bíróságnak nem vétett. Hatósággal pörbe nem szállott. Űzte a szeszcsempészetet, az áruuzsorát, a pénzuzsorát, a gabonauzsorát és a feles marha uzsorát. Így élt.”
Kénytelen volt szembesülni velük való találkozásai során, hogy jóformán mindnyájan ilyenek:
„A többi is így él. Nem tanul, nem művelődik, nem mosdik. Csinálja az üzletet és a gyermeket. Esküszik hamisan. Sokszor gyújtogat. Megcsonkítja ellensége barmát. Vádaskodik alaptalanul. Veszteget, a hol, lehet. Korrumpál mindenütt. Pénteken este gyertyát gyújt és megfürdik a rituális lében. Hangosan imádkozik és némán csal. A földről lenyúzza a termőréteget, a népről a bőrt.”
Nem is bocsátották meg neki igazmondását, ugyanis, amint László Dezső írta könyvében (Magyar önismeret, 1944), azonnal megbélyegezték a közismert jelzővel:
„Ezt a könyvet még születése közben – mialatt az Ellenzék hasábjain cikksorozatban futott – úgy fogadták, mint a magyar antiszemitizmus úttörőjét. Pedig írójának felfogása szerint egyáltalán nem az. Öntudatosan nevezi a Galíciából beszivárgott, a rutén nép vérét szívó szörnyű zsidókat kazároknak, hogy még az árnyékát is elkerülje annak, hogy ő egy vallás hívei ellen izgat. Könyvében ismét és ismét kéri a magyar nyelven beszélő zsidókat – akiket ő magyaroknak tart – hogy álljanak a mellé a mentő mozgalom mellé, amely a ruténul beszélő magyarokat a kazárok kizsákmányolásától akarja megmenteni. Ő azért tárja fel a kazár veszedelmet, mivel abban olyan gazdasági és társadalmi törekvést lát, amelynek folytán az ország legszegényebb népe, a rutén, teljes gazdasági és erkölcsi megsemmisülésbe süllyed. A kazároknak nem az a bűnük, hogy zsidók, hanem az, hogy szörnyű eszközökkel, vérszopó élősdiek módjára szegény embereket pusztítanak el. A könyv azonban Bartha Miklós igyekezete ellenére is megmutatja, hogy milyen erős összeköttetés van a kazárok és a magyarul beszélő zsidók között.”
Erős bizony, hiszen mindegyikük űzi az uzsorát, amiért, tegyük hozzá, már a középkorban is közbotrányok sorozatát indították el, ugyanis a pénzkölcsönzéssel mindenütt kegyetlenül visszaéltek, így például (amint Miskolczy István megjegyezte könyvében (A középkori kereskedelem története, 1926)) megtörtént, hogy Mainz tanácsa 1000 forintot vett fel négy zsidótól s 52 % kamatot fizetett, de máshol az is megesett, hogy 174 %-ot, olyannyira meggazdagodva, hogy (amint Rigord francia krónikás írta a tizenkettedik század végén) majdnem a fél Párizs az övék lett, kiváltva ezzel (Pierre de Froissart feljegyzése szerint) Németországban az általános gyűlöletet önmaguk ellen.
Igen, tévednek tehát, akik szerint az országok, különösen is a mienk kamatorientáltak általi felvásárlása új jelenség, ugyanis ez volt a helyzet nálunk már egy évszázaddal ezelőtt is, amint erről a százhét éve, 1905. október 19-én elhunyt újságíró, Bartha Miklós elhallgattatott remekműve, a „Kazár földön” ijesztő időszerűséggel tanúskodik, amelyben leírta, hogy az ezt űzők hangosan imádkoznak és némán csalnak.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
