Senki sem vitatja a bankok eredendő létjogosultságát, gazdasági és társadalmi életben való erőkiegyensúlyozó szerepét, ám világszerte egyre többen ismerik fel, hogy jó ideje e néhai pozitív funkciójukat feladták. Öncélú tőkefelhalmozó szigeteket képeznek az államok tengerén, amiért is az úgynevezett nagy nemzetek gazdasági életének igazi irányítóivá lettek. Éspedig olyannyira, hogy nemcsak a háborúról és békéről, államok barátságos vagy ellenséges viszonyáról, hanem végső soron a határszéli szatócs vagy a legnagyobb kohótelep sorsáról is egyként ők döntenek.
Ráadásul panama-tanulmányok nélkül, csupán a józan paraszti észre hallgatva is felismerhetők az ebből eredő tragédiák. Ezért nem véletlen, hogy a korántsem közgazdász, hanem jezsuita teológus, Bangha Béla is rámutatott – a német keresztényszocialista mozgalom egyik fő ideológusa, Joseph Eberle könyvére (Die Überwindung der Plutokratie (A plutokrácia leküzdése), 1918) hivatkozva – művében (Magyarország újjáépítése és a kereszténység, 1920) mindezek igazi gyökereire.
Szerinte a bankok megfeledkeznek valódi hivatásukról és az ezzel járó közerkölcsi elkötelezettségükről azáltal, hogy gazdasági monopóliumokat teremtenek. Öncélú tőkefelmalmozó szigeteket képeznek az államok tengerén, amiért is a nagy nemzetek gazdasági életének igazi irányítóivá lettek, mégpedig olyannyira, hogy nemcsak a háborúról és békéről, államok barátságos vagy ellenséges viszonyáról, hanem végső soron a határszéli szatócs vagy a legnagyobb kohótelep sorsáról is egyként ők döntenek.
Más szavakkal alapvető nemzeteken belüli és nemzetek közötti konfliktusforrás, hogy a bankok nemcsak hitelt adnak, hanem önmaguk is tényleges, mindenáron monopolhelyzetbe kerülni kívánó gazdasági vállalkozókként lépnek fel. Hitelezőiktől beszedett busás kamatjaikkal azonban többnyire nem köz-, hanem csak magáncélt szolgálnak. Az így elért tőkenyereségükkel tehát nem annyira a produktív munkát támogatják, hanem fordítva, a munkát használják ki irdatlanul felhalmozott tőkekoncentrációjukkal.
Következésképpen a közmédia szerint kizárólag a közjóért és a kultúráért küzdő bankarzenál valójában mindkettőt irgalmatlanul alárendeli a saját pénzügyi-gazdasági vagy politikai érdekeinek, gyakorta felrúgva bizony még az íratlan elemi erkölcsi szabályokat is, amint ezt maga a Rotschild-bankház egyik képviselője így ismerte el: „Nem lehet az ember milliomossá, hacsak legalább könyökével nem súrolja a fegyházat.” Bangha pedig mintha leginkább csak jelenkorunkról nyilatkozna, amikor ezután megállapítja:
„Nem annak nyitnak mindenekelőtt hitelt, aki a köz s a kultúra érdekében hasznos munkát végez, hanem aki a legtöbb kamatot fizeti. Szívesen támogatnak ingyenélő parazitákat és csalókat, lánckereskedőket s árdrágítókat is, ha csak magasabb kamatot remélhetnek tőlük. Nem azt nézik első helyen, hogy a nemzet és a nép érdekében álló vállalkozásokat, kulturális és szociális szempontból hasznosabb üzemi formákat támogassanak, hanem egyszerűen a jövedelmezőség mértéke szerint cselekszenek.” S levonja a konklúziót:
„Ezért támogatják a nagyüzemeket, részvénytársaságokat, kartelleket a kisegzisztenciák és a kézműipar megfojtásával, az ipart és kereskedelmet a mezőgazdaság elhanyagolásával s nem ritkán megnyomorításával”, ilyetén „főleg a börze bizonyul a munkanélküli üzletek és jövedelmek eldorádójának”. Mindehhez hozzáteendő, hogy persze a verejtékező milliók zsebéből kiszippantott pénzösszegekből keletkezett öncélú kamatnyereségeket viszont alig fordítják adófizetésre. Amint így volt ez már a régi liberális világban is.
Így bizony. Amikor például 1897. július 31-én a ferences Lepsényi Miklós indítványát elfogadván, miszerint szavazzanak a honatyák, legyen-e „börzeadó”, azaz bankadó, a megjelent 196 képviselőből mindössze 36 mondott igent. És azóta? Tanulnak-e végre valahára kormányaink, közgazdászaink mindezekből a világszerte egyre csak halmozódó tapasztalatokból? Mikor döbbennek rá már végre, hogy a társadalmak működésének nem az értékfedezet nélküli pénz, hanem csak a tényleges termelőmunka az alapja?
Mert panama-tanulmányok nélkül, józan paraszti ésszel is megállapítható, hogy az áfa ugyebár jó ideje kizárólag belső fogyasztást sújtó adó, ráadásul az adózott jövedelem újraadóztatása, amely nem sújtja a bankok, biztosító társaságok, elprivatizált közüzemi szolgáltatók, külföldön bejegyzett cégek, áruházláncok külföldre kimenekített gigaprofitját. Persze ebben semmi új nincs. A Magyar Kultúra 1936. január 5-i számában dr. Léber János leszögezte elemzésében (A liberalizmus dilemmája):
„A kapitalista gondolkozás dogmatikája határozottan ellentmond a keresztény morálban gyökerező tanításnak. Több mint száz esztendeje hirdeti a kapitalista gazdasági tudomány, hogy a termelés célja egyedül és kizárólag a haszon: a profit. Minél kevesebb áldozattal minél nagyobb haszon! Tanítja azt is, hogy a gazdaságilag erősebb fél szabadversenyben lelkiismeretfurdalás nélkül kihasználhatja és elnyomhatja a gazdaságilag gyengébb felet, s hogy a tőke „nem köteles” munkaalkalmakat teremteni, nem köteles termelni, ha kielégítő haszonra a vállalkozó megítélése szerint nincs kilátás.” Mindezek miatt mondjunk nemet a bankokráciára!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
