Nyolcvanegy éve, 1932. október 11-én hunyt el gróf Klebelsberg Kunó, a Bethlen-kormány kultuszminisztere, a két világháború közötti magyar művelődés- és oktatáspolitika egyik vezéregyénisége, aki elsők között ismerte fel, hogy Trianon sújtotta „helyzetünk javulását, sorsunk jobbrafordulását csak attól várhatjuk, hogy művelődési téren fajsúlyosabbak leszünk, s hogy ezt a világ irányadó nemzetei elismerjék”, vagyis csak akkor leszünk ismét nagyok, ha a kiművelt emberfők nemzete leszünk.

Klebelsberg Kunó, a magyar művelődés- és oktatáspolitika vezéregyénisége az Arad vármegyei Magyarpécskán született 1875. november 13-án. Édesapja százados, édesanyja dunántúli középnemesek ivadéka. A ciszterciták székesfehérvári gimnáziumában érettségizett, majd Budapesten, Berlinben és Münchenben jogot, a párizsi Sorbonne-on államtudományokat, történelmet és közgazdaságtant tanult. 1898-tól miniszterelnökségi fogalmazó, majd osztálytanácsos, 1910-től közigazgatási bíró, 1914-től vallás- és közoktatásügyi államtitkár, 1917-től a Hadigondozó Hivatal elnöke, kolozsvári országgyűlési képviselő, majd miniszterelnökségi államtitkár, 1919 februárjában pedig gróf Bethlen Istvánnal a Nemzeti Egyesülés pártja alapítója, 1921 és 1922 között belügyminiszter, végül 1922 és 1931 között vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1930. szeptember 8-a és 28-a között ugyanakkor népjóléti és munkaügyi miniszter is.

Már 1904-ben foglalkoztatta a tanügy, így a külföldre szakadt magyarság iskoláztatásának támogatására megalapította a Julián Egyesületet, művelődésünk propagálására 1917-ben pedig kezdeményezésére nyílt meg a Konstantinápolyi Magyar Intézet, majd kultuszminisztersége alatt teljesedtek ki elképzelései, melyek révén ötezer – főként tanyai – népiskolát létesített. Bevezette a polgári iskolát és a reálgimnáziumot, három egyetemet alapított (Debrecen, Pécs, Szeged), Tihanyban biológiai kutatóintézetet. Külföldön Collegium Hungaricumokat szervezett (ennek eredményeként például az 1930/1931-es tanévben a bécsiben 35, a berliniben 26, a rómaiban 35, Genfben 4 fő tanult), lehetővé téve (az 1927. évi XIII. törvénycikk által) a magyar hallgatók számára a külföldi ösztöndíjakból való részesedést is. 1932-ben paratífuszban hunyt el Budapesten.

Azonban korántsem csak a humán, hanem a természet- és műszaki tudományok művelését is felkarolta, így 1926-ban a József Műegyetemen országos kongresszust hívott egybe, amelyen a természettudományok, az orvosképzés és a mezőgazdaság kutatására munkaprogramokat készítettek, végrehajtására pedig kettős szervezetet létesített: az állami segélyt kezelő Országos Természettudományi Alapot és Tanácsot, továbbá társadalmi szervezetként a Széchenyi Tudományos Társaságot, amely a gyárak és mezőgazdasági üzemek, vállalatok adományait használta fel a tudományos kutatások támogatására. E szervezetek 1944-ig több millió pengővel segítették a műszaki és természettudományos kutatómunkát.

Ösztönzésére az 1920-as évektől a Bécsi Levéltár magyar vonatkozású anyagaiból előkerült dokumentumok közlése céljából, a Magyar Történelmi Társulat elnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagjaként lehetővé tette könyvsorozatban való megjelenésüket Fontes Historiae Hungaricae aevi recentioris (Magyarország újabbkori történetének forrásai) címmel, negyvenöt kötetben. Anyagi támogatásával indult meg ugyanakkor 1923-ban Tormay Cécile főszerkesztésében a Nyugatot ellensúlyozó, a két világháború közti magyar szellemi életet döntően meghatározó folyóiratok egyike, a Napkelet, amelynek munkatársai a magyar szellemi élet olyan meghatározó képviselői voltak, mint a költő Áprily Lajos, Gulyás Pál, Mécs László, Reményik Sándor, az író Herczeg Ferenc, Komáromi János, Makkai Sándor, Németh László, Tamási Áron, az irodalomtörténész Brisits Frigyes, Eckhardt Sándor, Farkas Gyula, Hankiss János, Horváth János, Kerecsényi Dezső, a nyelvész Pais Dezső, Tolnai Vilmos, a színikritikus Galamb Sándor, a filozófus Pauler Ákos, a történész Hajnal István, Mályusz Elemér, Szekfű Gyula, a művészettörténész Genthon István, Hekler Antal, Rédey Tivadar, a zeneszerző Kodály Zoltán és a zenetörténész Papp Viktor.

Tudomány- és művelődéspolitikai beszédei és cikkei számos kötetben jelentek meg (Beszédei, cikkei és törvényjavaslatai (1927), Neonacionalizmus (1928), Küzdelmek könyve (1929), Jöjjetek harmincas évek! (1930), Világválságban (1931: 1946-ban indexre került)), ugyanakkor történelemtudományunk is gazdagodott két munkájával (A Magyar Történelmi Társulat forráskiadásainak szabályzata (1920), A magyar történetírás kútfőiről (1921)).

Kora nemzeti-keresztény értelmiségijei közül számosan azonban mindezen érdemei elismerése mellett olykor bírálattal is illették tevékenységét, mint Méhely Lajos zoológus-antropológus professzor, aki úgy látta, hogy gyakran „hiábavalóságokra és naiv elgondolásokra valóságos művészettel szórta az ország pénzét, de a magyarság faji érdekeivel szemben a legteljesebb érzéketlenséggel viseltetett”, vagy Milotay István újságíró-szerkesztő, aki szerint „igen rossz cikkíró” volt, illetve Pintér Jenő irodalomtörténész-könyvész, aki szerint „sokat akart, nagyra törekedett, de szervező mohósága nem párosult biztos ítélő erővel” (A magyar irodalom a XX. század első harmadában, 1941): mindenesetre tény, hogy a köz- és felsőfokú oktatásunk terén végzett építő munkájával így is igazolta a Széchenyi-i igazságot, miszerint „egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik” .

Életműve mottójának tekinthető búcsúzó miniszterként Szegeden a professzori kar előtt tett vallomása: „Mert miből fakadt mindaz, amit tettem? Egy politikai alapmeggyőződésből, abból, hogy mostani helyzetünk javulását, sorsunk jobbrafordulását csak attól várhatjuk, hogy művelődési téren fajsúlyosabbak leszünk, s hogy ezt a világ irányadó nemzetei elismerjék.” A kormány megbízásából 1920. június 4-én Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágost által aláírt, a Horvátországgal 325, anélkül 282 ezer négyzetkilométernyi hazánkat 93 ezer négyzetkilométerre zsugorító, lakóinak számát pedig Horvátországgal 20,8 nélküle 18,2 millióról 7,9 millióra csökkentő trianoni diktátum megalázta magyarság szellemi felemelkedéséért küzdő huszadik századi nagyjaink panteonjában oszlopos helyet elfoglaló Klebelsberg Kunóról (akárcsak olyan vezető művelődéspolitikus kortársairól, mint Hóman Bálint, Magyary Zoltán, Kornis Gyula, Rajniss Ferenc, Szinyei-Merse Jenő) is elmondható, ami Arany szerint Széchenyiről:

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élet kincsét, ámbár napja múl.
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye
Amint térben, időben távozik,
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info