Hetvenhét éve, 1936. október 6-án adta vissza lelkét Teremtőjének vitéz jákfai Gömbös Gyula miniszterelnök. Az egykori vezérkari tiszt, hadügyminiszter, az antikommunista politika élharcosa – 1918-ban a Magyar Országos Véderő Egyesület megalapítóinak egyike – huszadik századi nemzetpolitikánk kiemelkedő alakja, így szobrot érdemel és életműve helyére tevését az oktatásban, mert nemcsak engesztelhetetlen antikommunista magatartásával és területi revíziós politikájával, hanem szociálpolitikai reformjaival is bebizonyította, hogy igenis megmenthető a Trianon által megnyomorított Magyarország.

Mégis, évtizedeken át alig lehetett róla hallani, vagy ha mégis, megbélyegző jelzők kíséretében, viszont amint a tragikusan rövid (1932. október 1-étől 1936. október 6-án bekövetkezett haláláig ívelő) miniszterelnöki pályáját tárgyilagosan tárgyaló művekből (ilyen mindenekelőtt gróf Révay Józseftől a Gömbös Gyula élete és politikája, Marschalkó Lajostól a Gömbös Gyula, a fajvédő vezér és Carlile Alymer Macartney-tól az October Fiftheent (Október tizenötödike) és az olyan politikus kortársa, mint Sztranyavszky Sándor, a Nemzeti Egység Pártja elnöke 1933-as költségvetési beszédéből megtudjuk, az ugyebár mindmáig csupán „jelszópolitikus”-ként számon tartott miniszterelnök már a hivatalba lépése utáni első hét hónap alatt is számos, eladdig elodázott szociális reformmal segítette az antanthatalmak által gazdaságilag is megnyomorított hazánkat.

Ennek jeleként például a borfogyasztási adót felére csökkentette, adókedvezményt adott a hadirokkantaknak, a többgyermekes családapáknak, a késedelmi kamatokat az adófizetésnél tizenkét százalékról hatra, a Nemzeti Bank által a kamatlábat 4,5 százalékra mérsékelte, a gazdáknak két százalékos kamatkedvezményt biztosított, a gyáripar fellendítésére megalapította az Ipari Munkásszervező Intézetet tizenöt millió pengő alaptőkével, növelte kivitelünket (így fél év után Ausztriába ötven százalékkal vittünk ki többet, mint amennyit onnan behoztunk), s ötven százalékkal leszállította az elemi népiskolai tankönyvek árát.

Így jellemezte emberi és politikusi egyéniségét a Képviselőház elnöke, Tasnádi Nagy András budapesti (1945-ben ledöntött) szobra leleplezési ünnepélyén 1942. június 21-én:
„Mint minden nagy cselekvő államférfit, őt is elsősorban a jövőt formáló tényezők érdekelték. Mélységesen tisztelte a múltat, szívesen tekintett vissza történelmi példákért, de a jövő volt számára a fontos s mindaz, ami biztosítéka egy nagyobb, szebb jövendőnek: az ifjúság, a széles és erős néprétegek, az oktatás, a nevelés, a jellemfejlesztés, a honvédség, a gazdasági erők felfokozása. Ezért csak a munkás, a kötelességét teljesítő embert szerette, utálta a nyegleséget, a léhaságot, ki akarta irtani az üres úrhatnámságot, nem szenvedhette a pipogyaságot, a mozdulatlanságot, a tehetetlenséget, az egyhelyben topogást. Igazi államférfiú volt, áthatva hivatás- és küldetéstudattal és átérezve nemzete, fajtája sorsát minden szépségével és minden tragikumával.”

A kartellvilágbeliek, sőt szellemi életünk nagyjai közül is számosan (mint az író Szabó Dezső) azzal bírálták, hogy „németbérenc”, vagy kilencvenöt pontos Nemzeti Munkatervét azzal, hogy amolyan „álmoskönyv”, amiért semmilyen konkrét programot nem nyújt, mindenesetre az országunkat keresztényszocialista-hivatásrendi alapokon átszervezni kívánó törekvéseiben messzemenően támogató kortársai egy átmeneti kor átmeneti embereként értékelték, magasba törő, korai halála és környezete meg nem értése miatt szárnyaszegett politikusként, aki azonban mégoly rövid pályája során is hűséges maradt eredendő céljaihoz, aki – Erdélyi József emlékének ajánlott verse szerint (A Vezérhez, 1934) – tudta:

Az Élet vize jobb felől forr,
a Halál vize bal felől:
Válassz, ember: ifjít az egyik,
a másik vénít és megöl.
Válassz, magyar, az ifjúságból,
vagy a vénségből szabadon:
Tündérország legyen-e földed,
vagy lángoló, sivár vadon.

Igen, „az Élet vize jobb felől forr, a Halál vize bal felől”. Bár történelmünk pártoskodások miatti keserű tanulságaiból kiindulva, a nemzeti érdekek egyetemességére hivatkozva – ráadásul Szabó Dezsőt idézve („aki ma jobboldali vagy baloldali, az nem magyar”), vele kérdezve, „mi hát az a különbség, mely az egyiket jobboldallá, a másikat baloldallá címkézi?” –, ugyan tűnjék ez sokak számára megkérdőjelezhetőnek, ha a bal felől állók mindenkori szerepléseire gondolunk, sőt egyáltalán arra, milyen vízválasztó anyanyelvünkön a bal és a jobb, viszont aligha kérdőjelezhetjük meg igazságát. Aligha, ugyanis egyik sem elsősorban pártot-mozgalmat, hanem mindenekelőtt egyértelmű világnézeti viszonyulást jelent, így ami közülük az előbbit illeti, aligha lehet kétséges jelentése, pláne Himnuszunkhoz imasóhaját idézve: „Balsors akit régen tép, /Hozz rá víg esztendőt.”.

Végső soron e mindmáig megszívlelendő igazság megmutatásáért vitéz jákfai Gömbös Gyula huszadik századi nemzetpolitikánk kiemelkedő alakja, így szobrot érdemel és életműve helyére tevését az oktatásban!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info