„Magyarország szabad népek hazája, nem lesz soha orosz börtön, kaszárnya!”

2013.10.04.

Miért elhallgattatott költőink közül a harmincöt éve, 1978. október 4-én elhunyt Erdélyi József? Válaszul ezúttal önéletrajzi írásait és egyes költeményeit idézzük fel, melyek a kommunista és a liberális könyvtilalomnak s nem utolsósorban az utóbbiaknak megfelelni akaró, önmagát „népi”-nek tartó tábornak köszönhetően alig ismertek, pedig ideje, hogy részei legyenek irodalomoktatásunknak! Mert ha versei nem is feltétlenül ütik meg az Arany János vagy Babits Mihály költészetében olyannyira megcsodált esztétikai mértéket, mégis művészi tolmácsolásai elhallgatott költészetünk egyik méltatlanul elfeledett alakja sziklaszilárd nemzeti elkötelezettségéről tanúskodó, máig megszívlelendő gondolatainak.

1945-ben a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek 1. számú jegyzékére” felkerült számos verseskötete (Emlék, Halad az ék, Örökség, Örök kenyér, Toldi-kéz), továbbá a Stádium Rt. által megjelentetett Nemzeti Könyvtár sorozat 50. számaként napvilágot látott Három csillag című, az övéin kívül Sértő Kálmán és Sinka István verseiből ízelítőt adó antológia, és önéletrajzi írásainak második kötete, a Fegyvertelen. 1950-ben a Népkönyvtári Központ részéről kiadott „Útmutató üzemi és a falusi könyvtárak rendezéséhez” című brosúra már egyik kötetét sem javasolta az említett könyvtárak használóinak. Noha 1953-tól haláláig számos verseskötete jelent meg, évtizedeken át tabunak számított nemzeti költészete. Sajnos ez ma sincs másként. Bár a költészete megértéséhez nélkülözhetetlen önéletrajzi írásainak két kötete (A harmadik fiú, Fegyvertelen) 2001-ben csonkítatlanul megjelent hasonmásban (a Gede Testvérek Bt.-nél), verseinek Fehér torony címmel 1995-ben közzétett válogatása (a Püski Kiadónál) ellenben feltűnően hiányos.

„Beszélhetünk-e értékmentésről? Hol van az a szellemi élet, amibe visszatérhetnek a régen kirekesztett írók? Szinte sehol. Márai Sándor és Wass Albert sikeresen visszatért, de ez már nem sikerült a népieknek, így Sinka Istvánnak, vagy Erdélyi Józsefnek. Az már reményt keltő, hogy szinte mindenki egyetért azzal: korrekt életmű-kiadásra lenne szükség.” Így fogalmazott a „Fehér torony” „harmadikutas” összeállítója, dr. Medvigy Endre (Magyar Fórum, 2010. február. 4.), csak kérdés, akkor mégis miért hagyott ki belőle az életmű és sorsunk megértéséhez nélkülözhetetlen verseket? Akármiért is, ezúttal ezekből való válogatással adózunk emlékének.

1937. augusztus 2-án a Virradat hasábjain jelent meg a baloldali szalonok azonnali haragját kiváltó Solymosi Eszter vére című verse, amelyből, mint a költő írta (önéletrajzi írásai második részében, a „Fegyvertelen”-ben), ha egymillió példányt nyomtattak volna, „az is kevés lett volna”. Sorait Bary József, a tiszaeszlári bűnper vizsgálóbírója emlékének ajánlotta:

Megöltek egy kis libapásztort.
Égrekiált a régi vád –
úgy ölték meg Solymosi Esztert
mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát húsvét előtt…
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt,
valami vérengző vadak,
Vademberek… Elfolyt a vére,
Mint egy párás, piros patak…

Ítélt a bíró. – Félkegyelmű,
képzelődő a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád,
a hátborzongató gyanú…
Ítélt a bíró. – Elmehetnek
a reszkető kaftánosok:
nem ölték meg Solymosi Esztert,
nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát
embervérrel. Ország-világ
tudja meg, hogy gyermekijesztő
dajkamese a vér, a vád…

Ítélt a bíró, s fellélekzett
a zsidóság, az „üldözött”,
de terjedt a „mese”, a „vakhit”
a szegény magyar nép között,
zengett a dal, s a vérpatakból
vérfolyó gyűlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle
mérhetetlen, mély és örök,
mint Jézus vére, a világot
megváltó Istenemberé. –
Az Ő vére, a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré!

Minden kiontott ártatlan vér,
s minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle
idegen trón, élősdi bolt. –
Minden kiontott ártatlan vér,
harctéren ontott hősi vér
és munkában csorgott verejték,
és megrablott bér és babér, –
az én vérem is, az anyámé,
a régi libapásztoré:
az Ő vére s a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré.

Égrekiáltom akkor is, ha
élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön
lángot vet a szűz papiros:
beh piros vagy, Solymosi Eszter
kiontott vére s beh meleg!…
Hajnalt festek a magyar égre
és felkelő napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk,
s emléked árva hajadon,
Solymosi Eszter árva népét
ébressze bátran, szabadon.

Megjelenése után éppúgy száműzni akarták a magyar irodalmi életet már akkor is uralni akaró körök, mint Sértő Kálmánt 1938-as „köpönyegforgatása”, vagy Sinka Istvánt a „Fekete bojtár vallomásai” miatt. A Fegyvertelen-ben vallja: „Hallottam, hogy a zsidókat annyira felizgatta, hogy nem egy helyen megverték azt a keresztényt a piacon, akinek kezében Virradatot láttak. A pesti hitközség nagyjainak főtt a feje: mitévők legyenek, de a verset úgy fogalmaztam meg, hogy abban felekezet elleni izgatás vétségének nyoma se legyen. Ha a vers nem volna költői remek, akkor is remekmű volt – jogi szempontból.”

Ám korántsem csak iménti költeménye jelezte egyértelmű világnézeti elkötelezettségét, hanem már előzőleg az 1934-ben vitéz jákfai Gömbös Gyulához írt, 1943-ban Örökség című verseskötetébe belekerült A Vezérhez is:

Az Élet vize jobb felől forr,
a Halál vize bal felől:
Válassz, ember: ifjít az egyik,
a másik vénít és megöl.
Válassz, magyar, az ifjúságból,
vagy a vénségből szabadon:
Tündérország legyen-e földed,
vagy lángoló, sivár vadon.

Vak, béna vagy? Halálraítélt?
A Hazugság bitóra vitt?
Igyál az igazság vizéből,
hadd nyíljanak ki szemeid,
hadd nőjenek ki tagjaid,
s állj talpra, légy ép és egész,
nemzet, aki nem múltba réved,
nem hátra, de előre néz!

Találd meg jobbik magadat
s a véredből való vezért,
kövesd azt, ki egységet hirdet
és tűz eléd nagy, hősi célt.
Támadj fel az árulás ellen,
mely szétszaggatta szép hazád,
és mindent elseprő rohamra
uszítja romboló hadát!

Rajtad az ellenség, a sárkány,
gyalázza ősi lelkedet,
és rabszolgává aljasít,
míg szabadsággal hiteget.
A gyűlölet magyar s magyar közt
hízlalja undok tetemét,
Állj, mint egy ember, Isten hőse,
és vágd le valahány fejét!

Mint egy vörös tűzkarika,
úgy jön lobogva ellened,
légy te kék tűz, menj neki bátran,
mutasd meg, hogy van Istened:
oltsd el a világ veszedelmét,
hadd lásson példát a világ,
hadd lássa benned Európa,
mint hajdan, védő paizsát!

Kit elvádoltak s elítéltek:
álljon minden nemzet előtt
Fehér Vitézként a magyarság,
s minden nép ünnepelje őt,
kinek ragyogó igazsága
homályba vonja a napot,
és sebei úgy tündökölnek,
mint a Hold és a csillagok!

Amerre a Duna folyik,
a bérces Kárpátok alatt,
neked köszönhetik a békét,
aki legyőzted magadat:
veretlen fegyvereidet
a béke vágya tette le:
de a tiéd az Isten kardja,
az igazság szent fegyvere!…

Mint pásztor, aki megtalálta
az Isten kardját, úgy jövök
hozzád, Vezér, neked ajánlom:
csodát tehetsz, ha felkötöd.
Az igazság magyar s magyar közt
megváltja ezt a nemzetet,
s e karddal őt új, diadalmas
honfoglalásra vezeted!…

…Az Élet vize jobb felől forr,
a Halál vize bal felől,
válassz, magyar: ifjít az egyik,
a másik vénít és megöl.
Igyál az ifjúság vizéből:
hétszerte szebb, ifjabb leszel
s új éggel, új földdel köszönt rád,
új világ és új évezer!…

Aligha kétséges továbbá, miben is látta a politikai paletta két pólusa közti antagonisztikus ellentétet: az 1942-ben a Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. gondozásában kiadott Villám és virág című verseskötetében olvasható, a kísértetiesen Ady Endre „Harc a Nagyúrral” című költeményére emlékeztető Két világban erről így vallott:

Két világ áll egymással szemben.
Egyiknek vére: az arany,
azt csörgeti ereiben,
mert ifjúsága odavan.

Két világ néz egymással szembe,
egyik: nem, a másik: igen,
s aranya az ifjú vér,
azt csörgeti ereiben.

Két világ küzd egymással szemben.
Melyiké lesz a diadal:
nem kérdi, csak élettel-vérrel,
az új mellé áll a magyar…

Ugyanebben a kötetében kapott helyet 1919-re emlékező Vörös május című költeménye, amelyben elárulja, mennyire kaméleontermészetűnek tartja a kommunizmus elsődleges szállásadóit:

Tegnap olyan nemzeti volt,
s nemzetközi ma már a bolt,
vörös díszben a kirakat,
vakítja az „elvtársakat”.
Ilyen-olyan kommunizmus
nem fog ki a héberen:
szárazlábbal ment át Mózes,
már a Vörös-tengeren!….

Ugyancsak e szellemben jelentek meg aztán írásai a Virradat, az Új Magyarság, az Egyedül Vagyunk hasábjain (ezeket felsorolja Hartyányi István bibliográfiája (Mutató Erdélyi József munkáihoz, 1988)), s végül 1944-ben kommunistaellenes programversei Riadó című, 63 oldalas, 18 versét tartalmazó, a Stádium Rt. kiadásában közzétett kötetében, amely ugyan nem szerepel az 1945-ös tiltólistán, mégis mindmáig a legritkábban előforduló kötete.

A kötetből a Magyar ágyú kísértetiesen emlékeztet Petőfi Sándor „Föl a szent háborúra!” című költeményére: