Hiába tekinti a közvélemény, szemben az újkorral, mindenáron oly ‘sötét’-nek a középkort, akkor még bizony mindkettő létezett benne kontinensünkön, vagyis akkor még megvolt a becsülete a meglehetősen fáradtságosan megszerzett, így gyakran tizenhárom-tizennégy év alatt elsajátított ismereteknek. Mind a professzorok, mind a hallgatók megtanulták, miként kell érvelni, vitatkozni, az utóbbiak pedig a nyelvtan, beszéd, logika, számtan, mértan, csillagászat és zene elemeinek elsajátításával pallérozták elméjüket négy éven át, majd csak ezután választhattak a jogi, orvosi és teológiai kar között, ahol hosszas tanulás után nyerhették csak el a doktori címet.

‘Az egyetem a legfőbb tanító- és tudományt művelő intézet, amely hallgatóinak a magasabb hivatási képzettséget közvetíti és a tudományos kutatásban irányítást szab.’ -olvashatjuk a Bangha Béla jezsuita által jegyzett Katolikus Lexikon első, 1931-ben megjelent kötetében ezen intézmény eredendően kettős céljáról. Mert akkor még így tekintettek e patinás intézményre, mert irányítói tudták, hogy a mellesleg már akkor is oly kevesek által ismert, mégis oly sokak által elmaradottnak, tudománytalannak, sommásan ‘sötét’-nek titulált középkor milyen tantárgyakra alapozta az egyetemi oktatást!

Az akkori egyetemjárók megalapozásként az ókori világban meghonosodott ‘hét szabad művészet’-et (septem artes liberales) tanulták összesen négy évig: az első két évben latin nyelvet (grammatikát), szónoklattant (retorikát), logikát (dialektikát), a másik kettőben számtant (aritmetikát), mértant (geometriát), csillagászatot (asztronómiát) és zenét (muzsikát). Az első három (trivium) elsajátítása után került sor első egyetemi vizsgájukra, mely után a borostyánkoszorús (baccalaureus artium) címet kapták, a további négy (quadrivium) után pedig a ‘magister’ fokozatot, és választhattak a jogi, orvosi és teológiai kar között.

Ha nem választottak, ‘artium magister’-ekként taníthattak főiskolákon segédtanerőkként. Ha igen, szaktanulmányaik – melyek elvégzése után kapták a doktorátust – igencsak hosszúra nyúltak. Például az orvosi és jogi karon kilenc-tíz, de a hittudományi fakultáson tizenhárom-tizennégy évre is. Vagyis, figyelembe véve az akkori átlagéletkort, akik vándorhallgatókként bejárták kontinensünk egyetemeit, életük végére jutottak csak el szellemi érettségük csúcspontjára, így maihoz képest korai elhunytuk elsősorban nem járványoknak és háborúknak, hanem szellemi erőik megfeszítésének volt egyenes következménye.

Ami pedig a középkori egyetemek tanításmódszertanát leginkább jellemezte, az emlékezetfejlesztés (memorisatio) és az előadás (lectio) utáni, a magisterek vezetésével hetente tartott nyilvános vitatkozás (disputatio). Az előbbi során arra törekedtek, hogy egy-egy tudomány alapismeretei, tekintettel minden helyzetben való azonnali alkalmazandóságukra, fejükben legyenek, az utóbbi során pedig arra, hogy ne csak mechanikusan tanulják meg a szövegeket, hanem elemezzék és értelmezzék is őket, vagyis ismerjék meg mindjobban a mellettük és ellenük szóló érveket, így jutva el igazolásukig.

Ha mindezeket egybevetjük a mával, aligha tehetünk egyebet, mint kérdezünk. Hol van ma a nyelv elemeinek, a beszéd szabályainak oktatása ezen intézményekben? Hol van ma az elsősorban ott megszerzendő tudáson nem lexikális ismeretek halmazát, hanem a jó és rossz, az igaz és talmi közti megkülönböztetést ismerő és alkalmazó képzés? Hol találunk ma olyan tanszékeket, melyek tárgyuk kutatásában nem merülnek el örökösen aprólékos részletek kutatásában, hanem a nemzet, a társadalom sorskérdéseire az eddigi legjobb ismeretek alkalmazásával és azokat kiegészítő újakkal együttesen lennének képesek válaszolni?

És ami mindennek alapja: hol van ma már az arisztotelészi-szent tamási bölcselet alapján megkívánt tudósképzés, általa az Istenre való visszavezetés a humán tudományokban? Hol van már az európai egyetemek színvonalát egykor végigkísérő keresztény, kiváltképpen katolikus szellemiség, ha például a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara dékánja, Botos Máté szerint (amint a Magyar Nemzet 2013. március 22-i számában nyilatkozta) ezen intézmény ‘attól katolikus, hogy magas szintű az oktatás’ benne, vagyis ha ő is csak profanizálni képes az eredendően igenis szakrális jelzőt?

Csoda-e tehát mindezek után, ha akadnak, éspedig remélhetően egyre többen, akik egyfajta ‘új középkor’-ra vágynak? Igen, arra, legalábbis olyan értelemben, hogy az akkori, imént részletezett oktatásrendszer alapján kívánják eredeti céljaikhoz visszavezetni egyetemeinket, hogy azokból kizárólag olyanok kerüljenek ki, akik a társadalmak, a nemzetek szellemi vérkeringését ismét klasszikus (azaz a reáltudományok művelését mindenkor megalapozó humán) tudással felfrissítve válnak alkalmasokká azok sorskérdéseinek hiteles felvetésére és megválaszolására.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info