Sokszor, de mégsem elégszer ismételendő igazság, hogy nálunk az irodalom közvéleményt formáló, erkölcsi nemesedést, szellemi kiteljesedést elősegítő energia volt valaha. Valaha, mert bár eme funkciójára ma különösen is égető szükség lenne, csak valahogy a múzsák hiányzanak oly fájón. Nem így volt ez mindenesetre a két világháború között, amikor viszont csaknem versengtek egymással azért, hogy ismét ’emelkedő nemzet’-té váljunk. Közéjük tartozott a százhárom éve, 1910. szeptember 29-én Bissén született (és 1941. június 15-én Gyalun elhunyt) Sértő Kálmán.
Miért is olyan lebilincselő életművéhez méltóan egybe mindmáig nem gyűjtött s kiadott lírája és prózája? Alighanem azért, mert nem volt a már a saját korában is olyan népszerű, sőt egyedül üdvözítőnek kikiáltott művészi öncélúság, a ‘l’ art pour l’art’ híve. Nem azért rótta a rímeket, hogy ugyan szép, de nem feltétlenül igaz szavakból megformált poétikai poénokkal amolyan polgárpukkasztóvá váljon az ilyesmikhez amúgy is hozzászokott kávéházi zsurnaliszták és kritikusok körében. Akkor, amikor ezerötszáz verskéziratával gyalogszerrel elindult fővárosunkba, hogy őseitől örökölt lelkiségével frissítse fel az attól eltávolodottakat körülvevő áporodott légkört, még bízott abban, hogy meg fogja érinteni, sőt vonzani fogja őket a népi, a paraszti világ felmérhetetlen érzelemgazdagsága, amelynek tolmácsolása annyi klasszikust adott Aranytól Adyig.
Ha ezen, a Hatvany (Deutsch) Lajosok irodalompolitikája által uralt berkekben csalatkozott is, milliók várták ellenben, különösen is ‘köpönyegfordítás’-a, baloldalról jobboldalra térése után verseit, elbeszéléseit vagy akár politikai publicisztikáit, melyekben megfeleléskényszer nélküli szókimondását becsülték leginkább, azt, hogy végre valaki helyettük, nevükben mondja ki a marcangoló és emésztő, társadalmi életünk anomáliáinak megtapasztalása során felismert igazságokat, vagy melyekben – Várkonyi Nándor irodalomtörténész megfogalmazása szerint (Az újabb magyar irodalom 1880-1940, 1942) – ‘boszorkányosan éles’ pillantásaival ‘olyan dolgokat tud meglátni, amiket magunk soha észre sem vettünk volna’, amiért a képzeteknek, hangulatoknak, színeknek éppoly mesteri megörökítője, akárcsak elei közül Ady Endre vagy kortársai sorából Szabó Lőrinc.
Bizony pontosan ez hiányzik olyan fájón mai literatúránkból. Mert képviselői, tisztelet néhány kivételnek, tartalmatlan-formátlan betűmasszájukat nevezik szépirodalomnak. Ahogyan Pozsonyi Ádám panaszolja (Czímeres ökrök panoptikuma, 2011), a ma hivatalosan költőknek-íróknak tekintettek egész alkotói módszerének lényege nem más, minthogy ‘az ember a napi piszlicsáré történéseit, hogy teszem azt lemegy a postaládához, tesz-vesz a lakásban, vagy felhívja egy ismerőse telefonon – természetesen mindig valami fontos ember – szépen lejegyzeteli, ellátja helyes kis kommentárokkal, apró tűnődésfoszlányokkal, s ha megvan hozzá az a pár éves közepes szintű rutin, hát előbb-utóbb csak összeáll valami. Legalábbis a kellő mennyiségű betű. Aztán oda lehet biggyeszteni a végére: KÉSZ, és irány a kassza.’
Az ókori bölcs, Hérakleitosz már megállapította, hogy minden öröknek tartott emberi történés előbb-utóbb az ellenkezőjébe megy át. Ha nem tévedett, akkor bizony hiába is igyekeztek Sértő Kálmánt már a saját korában elfeledtetni azok, akiknek ivadékai ma is szellemi életünk stallumain ülve mindmáig ugyanezt teszik, eljön még az idő, amikor Vörösmarty Mihály Szózatának sorai – ‘Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért. / S keservben annyi hű kebel /Szakadt meg a honért.’ – rövid élete során nyújtott gazdag életművével kapcsolatban is valósággá válnak, azaz mind szélesebb olvasói elismerése által helyet kap végre kitagadott klasszikusaink panteonjában, a halhatatlanokéban, akik vele, a múzsák által homlokon csókolt bissei parasztfiú szavaival mindig ‘utolsó roham’-ra mennek, hogy elvett jogokat százszor elvegyenek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
