Ma, amikor a Móricz Zsigmond-i Tündérkertben sem ismeretlen a fogyasztói életszemlélet, a globális minőségnélküliség, nem árt megemlékeznünk ottani nagyjaink közül a kortársai által egyenesen ‘Erdély Széchenyijé’-nek tekintett, 1876. szeptember 16-án Kolozsvárt elhunyt Mikó Imre grófról. Hasonlóan a Magyar Tudományos Akadémia alapítójához, nem magánvagyona öncélú gyarapításával, hanem szerelmesen szeretett szülőföldje erkölcsi, szellemi és anyagi felemelkedéséhez nyújtott önzetlen támogatásaival vonult be történelmünkbe, óvva birtokainknak már akkor is ‘honszerte’ folyó elherdálásától. Azon kevesek közé tartozott, akik tisztában voltak azzal, hogy minden nemzetnek megvan a saját területéhez, földjéhez való természetjoga, amelynek saját részéről történő elherdálása öngyilkossággal felérő bűntett.
Volt földbirtokos, országgyűlési képviselő, közlekedési miniszter (alatta épült ki Erdély vasúthálózata), a Magyar Történelmi Társulat első elnöke, legbüszkébb azonban (az első székely nemzetgyűlés 1848-ban történt egybehívásán kívül) alighanem alapításaira és adományaira volt: oroszlánrészt vállalt 1859-ben az Erdélyi Múzeum Egyesület alapításában, 1859-ben hatvanezer forintos adományával Sepsiszentgyörgyön nevét ma is őrző református kollégiumot alapított, 1872-ben a kolozsvári egyetem létesítésében – amelynek első tanárai az ő kezébe tették le esküjüket -, továbbá 1863-ban saját költségén nyomtattatta ki Kriza János székely népgyűjtését, a Vadrózsákat, végül megírta Bod Péter biográfus és Benkő József botanikus pályája történetét..
Ahogyan a székelyek mondják, ‘nyomós életet’ élt, a legbüszkébbek azonban mégis – kortársai zöme által meglehetősen közönyösen kezelt – földvédő politikájáért lehetünk, amiért Irányeszmék című, 1861-ben kiadott könyvében így óvott földbirtokaink elherdálásától: ‘Midőn egy vagy más vagyonos úr birtokait eladja, úgy jő nekem, mintha a magyar haza földabroszából egy-egy szép darabot vágna le, mintha koronánkból még annyi drága követ venne ki és dobná el: úgy érzem, mintha a forrón szeretett hazának ugyanannyi vérerét nyitná fel. A birtokeladás honszerte szüntelenül foly s a vásárlók háromnegyede magyar kézből ki s nem azokba viszi a magyar földet.’
Folyt bizony – különösen a kiegyezés után – a birtokeladás ‘honszerte’, így Erdélyben is. Az erdélyi földkérdés legjobb ismerője, Móricz Miklós könyve (Az erdélyi föld sorsa, 1932) szerint amíg 1888-ban az erdélyi román bankok száma 18 volt, addig 1892-ben 40, 1895-ben 52, 1899-ben 73, 1914-ben már 152. A románok előtt szabad volt a pálya a földbirtokszerzéshez, hiszen földesuraink a magyar jobbágyságot birtokaikról engedelmes, de igénytelen román jobbágysággal szorították ki: 1903 és 1912 között mi is vettünk ugyan földet tőlük, azonban annak értéke mindössze a tizedrésze volt a románok által tőlünk megvásárolt területeknek. Kerék Mihály művéből (A magyar földkérdés, 1939) pedig ugyanakkor azt is megtudjuk, hogy maga a magyar állam adta el birtokainkat nekik, így például ‘abban a begai járásban engedtek át háromezer holdat román kézre, ahol korábban nagy áldozattal magyar telepes község’ létesült.
Mindenesetre gróf Mikó Imre azon kevesek közé tartozott, akik öntudatlanul is tisztában voltak azzal, hogy minden nemzetnek megvan – amint ezt a jeles dominikánus, Horváth Sándor kifejtette tanulmányában (A haza és hazaszeretet bölcseleti alapjai, 1922) – a saját területéhez, földjéhez való természetjoga, amelynek saját részéről történő elherdálása öngyilkossággal felérő bűntett. Hogy a költő által emlegetett ‘korcs utódok, gyáva nemzedékek’ ezt már nem vagy alig értették meg, persze már nem rajta múlott.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
