Anélkül, hogy egy pillanatig is kétségbe vonnánk az idegen nyelveken való tudás fontosságát, nem feledhetjük, hogy valaha a műveltség alapkövetelménye mégis az anyanyelv minél tökéletesebb ismerete volt, amiért is a legalább nyolc nyelven értett Kosztolányi Dezső nem győzte hangsúlyozni, hogy „senki sem jobb európai és műveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi”. Mégis, beszédünk, írásunk csak úgy hemzseg a teljesen felesleges idegen szavaktól. Ha ízes anyanyelvünk van, miért majmoljuk az angolt?

Ismerjük meg inkább nyelvjárásainkat, tájszavainkat, ne kelljen szemlesütve járnia annak, akitől kiejtése miatt megkérdezik, „hová valósi”, hiszen az előbbiek egyik legkiválóbb tudósa (mellesleg József Attila egykori professzora), Horger Antal írta (A Pesti Hírlap Nyelvőre, 1928): „A nép nyelvéről, az úgynevezett nyelvjárásról (vagy tájszólásról) a legtöbb ember azt hiszi, hogy romlott nyelv, a nemzet műveltebb osztályaitól beszélt „művelt” nyelvnek a tudatlan parasztoktól való elrontása. De ez nagy tévedés, mert a nyelvészeti kutatás már rég kiderítette, hogy a népnyelvnek szinte minden egyes sajátsága a nyelvi élet természetes fejlődése útján keletkezett, míg ellenben az úgynevezett irodalmi nyelv sok tekintetben mesterséges fejlesztésnek az eredménye.”

A népnyelv behatóbb tanulmányozásához pedig elengedhetetlen népköltési emlékeink ismerete. Gondoljunk csak arra, hogy hajdanában a falusi leányok és legények mennyi népköltést hallottak a családi fészekben vagy a fonóban, melyeket írástudóink hangyaszorgalommal gyűjtöttek egybe, mint Kriza János költő, erdélyi unitárius püspök, akinek mindmáig a székely népköltés Bibliájának tekinthető gyűjteményéből (Vadrózsák, 1863) ráismerünk eleink, főleg a székelység világképteremtő gondolkodásmódjára, furfangos-csavaros észjárására, mitologikus képzeteire. Egy olyan korra, amikor még ötnyelvű szótár nélkül, gyermeki őszinteséggel csodálkoztak rá eleink a körülöttük feltáruló világ megannyi szépségére, amint kötete alábbi két költeménye tanúsítja:

Erdővidék az én hazám

Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.

Mihent zekés gyermek lettem
S a kabalát megülhettem,
Mentem a szántóba,
S apám háborúba
A franciák ellen.

Nyílj mélyebben, te barázda,
Patakként folyj könnyem árja,
Apámat háború,
Anyámat sok gond, bú
Szegényt elragadta.

Holnap indul a legénység
Komondóba, semmi mentség.
Zöld erdő zúgását,
Vad galamb szólását
Majd meghallom esmég.

A hazatérő katona

Idegen országban
Árnyékot ad egy fa,
Alatta kesereg
Egy vagdalt katona.

Mindegyre kesereg
A vagdalt katona,
Busítja kebelét
Szegény székely hona.

Hajh, keserű kenyér
A katonakenyér,
Veres a karéja,
Mert festi piros vér.

A bele nem puha,
De kemény, mint a kő,
Nem patyolat-fehér,
De barnán sötétlő.

Nem puha, mert földét
Kemény kard szántotta,
Barna, mert tésztáját
Égő könny áztatta.

Hogy így fúdogálva
Beköti sebeit
S feltörött kezével
Letörlé könnyeit.

Az idegen fának
Áldást mond a vitéz,
Megy s hazája felé
Némán, epedve néz.

Csak e két mégoly gyermeki egyszerűségű versen is mennyire érződik a ma már alig ismert ízes székely tájnyelv! Vajon hányan tudják ma már, hogy „zekés” durvát jelent, vagy hányan ismerik Kriza magyarázatát a „kabalá”-ról („mikor matolláló vétségből azon egy nyomban kétszer veti a fonalszálat, mondják: kabalát vetett”, amely „jelent Uszéken mindenféle lovat is”)? Ne szégyelljük tehát gondolkodásbeli tisztaságról tanúskodó, archaikus kifejezésekben bővelkedő ízes anyanyelvünket, ne majmoljuk az idegen nyelveket, főleg az angolt!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info