Százharmincegy éve, 1882. szeptember 10-én született (és 1941. október 29-én hunyt el) Huszár Károly néhai miniszterelnök, két világháború közötti nemzeti-keresztény értelmiségünk mára csaknem teljesen elfeledett ideológiaközvetítőinek egyike, aki beszédeiben és könyveiben leginkább a bolsevizmus, a marxizmus, a szociáldemokrácia és a szabadkőművesség igazi arculatát fedte fel. Különösen is ijesztően időszerűek ez utóbbiról 1911-ben írt sorai: „A szabadkőmívesség hasonló a folyondárhoz. Eleinte alig látszik a hatalmas tölgyön. Néhány év múlva ellepi az egész fatörzset, elszívja előle az életnedveket, befutja ágait, elfogja a világosságot és a levegőt a fa elől, úgy hogy az beteg lesz. Néhány év múlva rothadásnak indul az egészséges fa. Egy kis szél is kidönti ekkor a régi, erős törzset és az élősködő növény vígan él és virul jótevőjének rothadó tetemén.”
1882. szeptember 10-én született az alsó-ausztriai Nussdorfban. Középiskolai tanulmányait Ischl-ben és Szatmáron végezte, majd a tanítói oklevél megszerzése után Baján lett néptanító, azután a keresztényszocialista „Néppárt” című lapot szerkesztette két évtizeden át és az „Alkotmány” című lap munkatársaként írásaiban szociális kérdésekkel foglalkozott, továbbá a katonaság választójogáért, a hadi rokkantak, özvegyek, árvák megsegítéséért, a hadseregszállítási visszaélések ellen küzdött. 1910-ben a sárvári választókerületben néppárti programmal képviselő lett. 1918-ban nagyrészt általa sikerült a Néppárt Keresztényszocialista Párttá szervezése. 1919-ben, a 133 nap alatt ötheti fogságba került, majd Ausztriába menekült, míg József főherceg meg nem hívta a bolsevizmus bukása után a Friedrich István vezette kormányba kultuszminiszternek.
Amint az életét mindmáig legrészletesebben ismertető Magyar Feltámadás Lexikona (1930) írja, fő tevékenysége „a magyar iskolák megtisztása volt a bolsevista tanügytől”, majd kül- és belpolitikai életünk stabilizálása, így „a Clark-féle tárgyalások idején a politikai pártok elfogadták kibontakozási tervét s annak alapján koncentrációs kormány alakult, amelynek az alkotmányos élet helyreállítása volt a feladata”: ennek elnökeként „kiíratta az első nemzetgyűlési választásokat, melyek nagy többséget biztosítottak a keresztény politikának”.
Indítványára lett Horthy hazánk kormányzója. Ezután visszalépett a miniszterelnökségtől, de közéletünkben a sárvári választókerület képviselőjeként, a kormánytámogató Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja elnökeként és a második nemzetgyűlés alelnökeként továbbra is részt vett, valamint országos mozgalmat szervezett és ösztöndíjakat szerzett a szegény sorsú magyar tehetségek felkarolására, sőt 1930-ben az egész éves Szent Imre ünnepségek lebonyolításából is kivette döntő részét. 1928-ban végleg lemondott képviselői mandátumáról, amikor is az újonnan felállított Országos Társadalombiztosítási Intézet elnöke lett, 1934-ben pedig teljesen visszavonult politikai életünktől, miközben a világi apostolokat egyesítő Actio Catholica országos elnökeként tevékenykedett 1941. október 29-én Budapestben bekövetkezett haláláig.
Legfőbb művei nemcsak páratlan kortörténelmi dokumentumok, hanem ideológiaközvetítő alapművek is, melyekből leginkább legközismertebb kirekesztőink és a képükre termett marxizmus, szociáldemokrácia s a merkantilista uzsorapolitika igazi arculatát fedte fel (Zsidó méreg. A Talmud népies ismertetése (1902), Korunk sebe és a nyomor vámszedői (1903), Szózat a keresztény munkásokhoz (1903), továbbá a szabadkőművesség (A szabadkőművesség nemzeti veszedelem (1911), 5000 szabadkőműves névsora. Adalék a titkos politikai pártok történetéhez (1920) és a bolsevizmus kulisszatitkait (A proletárdiktatúra Magyarországon (1920), Az égő Oroszország (1926): ő szerkesztette végül az 1930-as Szent Imre ünnepségekről készült díszalbumot (1930), ugyanakkor számos tanulmányában továbbra is foglalkozott szociális kérdéssel katolikus szemszögből (A katolikus akció szociális gondolatai (1934), Krisztus kopogtat a gyárak kapuján (1934), Lehet-e még segíteni az emberiségen? (XI. Piusz pápa szociális útmutatása a „Quadragesimo anno”-ban (1934)).
Azok közé tartozott, akik ha nem is voltak korszakos ideológiaformálók, annál inkább azok közvetítői, akiknek nemcsak az írás, hanem a szónoklás hatalma és a fedhetetlen erkölcsiség is megadatott, olyannyira, hogy kortársai közül Nyisztor Zoltán egyenesen így vallott ebbeli szerepéről (Vallomás magamról és kortársaimról, 1974): „Igazi népszónok volt”, Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter kortársával szemben ugyan „távolról sem olyan mély, egyéni és sziporkázó, de népiesebb és melegebb”, aki ráadásul épp erkölcsi tisztasága és fölénye folytán – ha ki is szorult a Bethlenék által elposványosított keresztény politikából –
„megmaradt mindig a jövendő emberének, a katolicizmuson belül pedig, ami neki valóban szívügye volt, mindig vezető pozíciót foglalt el és köztiszteletnek örvendett haláláig”.
Igazságaival nemzedékeket nevelt mindenekelőtt annak tudatosítására, hogy a bolsevizmusban „a tömeg a fő, a névtelen agy, szív és lélek nélküli mechanizált Gólem”, amint erről leginkább 1945-ben azonnal indexre került, alighanem Arthur Koestlernél , George Orwellnél és Alekszandr Szolzsenyicinnél is mélyebben szántó műve, Az égő Oroszország alábbi három bekezdése is tanúskodik.
„A bolsevizmus nem törődik az egyénnel, mindent alárendel a sokaságnak. A tömeg a fő, a névtelen agy, szív és lélek nélküli mechanizált Gólem. Agyontapos mindent, amit évezredek munkájával alkottak, a szellem nélküli vadállat szemben áll az emberi civilizáció minden értékes alkotásával, és mint egy dühöngő őrült, lerombolni igyekszik mindazt, amit a legnagyobb egyéniségek alkottak. A kommunizmus öntudatos, lelki életet élő emberek helyett gondolkodni nem tudó és már nem is akaró automatákat, kollektív gépembereket nevel. A bolsevizmus elmélete nem orosz eredetű, az európai modern korszellem salakterméke. A nyugati lázbeteg kultúra végső elfajulása a bolsevizmus, amely csak az orosz szociális viszonyok között tudott kifejlődni. A modern ateista világszemlélet, a vallási alaptól megfosztott kultúra, a materialista individualizmus konzekvens eredménye: a leninizmus. A bolsevizmus nemcsak a beteg orosz társadalom és az orosz cári uralom ellen irányult, hanem a kereszténységet levetkőzött kultúrvilág lelki krízise és az emberiség egyik legnagyobb szellemi válsága is. A kommunizmus az ő teoretikusaival, mint tömegeivel valóságos új vallás, a nagyon sokféle orosz szekták egyike. Ellenvallás a szó legszorosabb értelmében. Bibliája, a „Kapital”, szobrokat állít apostolainak és Lenin bebalzsamozott múmiája előtt keresztet vet. A gyűlölködő gonoszság hitvallása. Lelkiismeret, erkölcs, szelídség ismeretlen fogalmak, mert bénítólag hatnának destruktív munkájukra. A világforradalom sikere a legfőbb szempont. Rágalom, hazugság, gyilkolás, csalás, hamisítás, tömegmészárlás megengedettek ennek érdekében.”
Nem kevésbé tudatosította, hogy a szabadkőművesség aligha ítélendő meg másként, mint a bolsevizmus. A szabadkőművesség nemzeti veszedelem című értekezésében már 1911-ben így fogalmazott:
„A szabadkőmívesség hasonló a folyondárhoz. Eleinte alig látszik a hatalmas tölgyön. Néhány év múlva ellepi az egész fatörzset, elszívja előle az életnedveket, befutja ágait, elfogja a világosságot és a levegőt a fa elől, úgy hogy az beteg lesz. Néhány év múlva rothadásnak indul az egészséges fa. Egy kis szél is kidönti ekkor a régi, erős törzset és az élősködő növény vígan él és virul jótevőjének rothadó tetemén.”
Aki a szabadkőművességet ízeire szedő, az ő koráig csak magyar nyelven hazai és külföldi szerzőktől megjelent könyvtárnyi irodalmat tanulmányozza (köztük főként katolikus klerikusok és világiak rovatunk Leleplezett szabadkőművesség című írásában felsorolt műveit), vagy a legújabban megjelent, vele szemben nem kevésbé kritikus elemzéseket (főként Raffay Ernő idevágó köteteit), aligha tartja túlzásnak idézett sorait.
Huszár Károly imént felsorolt, történelmünket kendőzetlenül ismertető és elemző művei bizony mindmáig nélkülözhetetlenek a tisztánlátásban. Éppen ezért nagyon kívánatos lenne, ha akadna olyan könyvkiadó, amely közülük legalább néhányat végre megjelentetne. Hogy legyen végre rend a fejekben, hogy felismerjék egyszer s mindenkorra minél többen: a bolsevizmus és a szabadkőművesség agyontaposnak mindent!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
