Ne tűrjük, hogy gúnyszó legyen a paraszt, a gyökér, még ha a közfelfogás mégis mindkettőt annak tartja! Régente bizony mindegyik a morális és intellektuális tartás szinonimája volt, a marxista kollektivizmussal és a liberális individualizmussal való szembeszállásé, tudva, hogy a paraszt józan észjárása által semmivel sem ér kevesebbet, mint az értelmiség, az úri réteg.

Nem egymással ellentétes, hanem egymást kiegészítő tulajdonságaik által egy gyökérből táplálkoznak, a magyarság szellemi-fizikai örökségösszességéből. S ha ez a gyökér kitart, úr és paraszt mindörökre boldog marad!

Ami a pejoratívan emlegetett „paraszt”-ot illeti, a származásilag mégoly arisztokrata Tormay Cécile Bujdosó könyvében arról vallott, hogy olyan a magyarság, mint egy életfa: gyökerét létünk, törzsét lelkiségünk-szellemiségünk, ágait képviselői, leveleit annak továbbadói jelentik, így „ezer év alatt egy hatalmas cserfa nőtt a mi földünkből: ez a cser maga a magyar nép, gyökere a paraszt, törzse a régi nemességből lett és véle összeforrott értelmiség, lombja az antik értelemben vett arisztokrácia, a kiválóság”, szóval rajta „minden ugyanaz: a gyökér, a törzs, a lomb, és egyik a másik nélkül élni képtelen”, hiszen „a fa elszárad, ha bármelyik beteg”.

Igen, „nem társadalmi osztályokról van a háromban szó, de fejlődési fokokról”, ezért „ más népek nem értenek meg minket, a különbségekben ilyen hasonlatok nincsenek sehol: a magyar parasztban benne szunnyad a jövendő úr, az úrban él és vissza-visszanéz a régi gőgös paraszt, gőgjében dacos és szilaj, zárkózottságában hallgatag, az estélyben fecsegő, jókedvében marakodó, irigy, vendéglátó, tékozló, szűkkeblű és mégis pompát mutató lényükben egyek ők”, vagyis bizony „a parasztból, a gyökérből, a földből lesz itt minden, ami magyar, a magyar arisztokrácia múltja a cserfa gyökere és törzse, a magyar paraszt jövője a cserfa törzse és a lombja.”

Más szavakkal kifejezve, bármiképpen is beszéljünk a parasztságról, tény, hogy egy társadalom csak akkor egészséges, ha egymást nem kizáró, hanem kiegészítő rétegei vállvetve küzdenek megszépítéséért. Eredendő különbözőségeik következtében persze így is szülhetnek, különösen történelemformáló pillanatokban, konfliktusokat. Az olyan, Széchenyi által oly rendszeresen ostorozott tulajdonságaink, mint a hiúság, az önzés, a nyakasság, az egoizmus, az anyagiasság például tény, hogy a történelmi parasztságtól sem volt teljesen idegen, pláne (amint Makkai János szociológus fogalmazott könyvében (Urambátyám országa, 1942)) „az eke szarváig, vagy a lánc föld végéig terjedő szemlélet, a hencegés, a hányavetiség”, népmeséink és népszokásaink által valahogy azonban mégsem ezek a tulajdonságok jutnak elsősorban eszünkbe képviselőiről.

Alighanem a tizenkilencedik század második felének liberalizmusa tehető döntően felelőssé azért, hogy teoretikusai nálunk is éket akartak verni úr és paraszt, város és falu között, a pálmát mindig az előbbieknek nyújtva. Hányszor kesergett Beöthy Zsolt amiatt, hogy a városi polgár a „paraszt” hallatán csak a silányra, a talmira, a „provinciális”-ra asszociál azonnal! Így lett aztán mintegy fél évszázad alatt az urbanizáltak számára gúnyszó a paraszt, holott máshol aligha volt így. Idézzük újra ismét mindennek nagy ismerőjét, Makkait!

„A paraszt neve a németben „Bauer”, a franciában „paysan”, az angoloknál pedig „peasant”, mely ma már csak osztálymegjelölést foglal magában, de vele sértő szándékot nem lehet kifejezni. A „paraszt” valamikor nagyon régen valóban gúnynév volt és e korszakban minden nemzetnél szokásos volt az alattvalókat, az alárendelteket, a szolganépet ilyen nevekkel illetni. Később azonban a paraszt szabad emberré vált s így a legtöbb nyelvből a régi, megalázó kifejezés eltűnt vagy átlényegült. Így a nyugaton ma már még az emléke is elhalványodott az eredeti fogalomnak, míg a közép-európai szláv népeknél, a románoknál, a Balkánon és Magyarországon még ma is sértő módon használják a legszélesebb mezőgazdasággal foglalkozó réteg általános gyűjtőnevét. Hivatalosan ugyan nem, de a társadalom igen.”

Ha valamiért valóban jogos bírálat illeti két világháború közötti társadalmunkat, akkor pontosan ezért. Az úri középosztály vezető körei ugyanis nem vagy alig tettek érdemben valamit azért, hogy az úr és a paraszt közötti mesterségesen felkorbácsolt ellentét felszámolódjék. Igaz, úgy tűnik, önértelmezésükben mást jelentett az „úr” fogalma, mint egykor eleinknek. Mert hogyan is írta 1940-ben Zsellérek című regényében Fekete István?

„Valamikor úr volt az, aki vezetett és meghalt az országért. Úr volt, aki hazát szerzett és megtartotta. Nem törte a kapa a tenyerét, mert a kard soha ki nem szakadt a markából. Nem dolgozott, mert nem ért rá dolgozni. Az országvédő kardot aztán letették, a harcok elmúltak és az uraságból nem maradt meg más, mint a dologtalanság. Először csak a fizikai, aztán a szellemi tétlenség.”

Mindenesetre tény, hogy Horthy kormányzósága alatt számos érdemi kísérlet történt a tehetséges falusi ifjak úri körökben való felkarolására, ezzel is hirdetve, hogy csak akkor lesz boldogabb és nagyobb országunk, ha egyszer s mindenkorra elássuk az urat a paraszttal végzetesen szembeállító liberális demagógia csatabárdját.

Igen, akkor még azért támadtak tehát politikusok, akik felismerték, hogy a paraszt józan észjárása által semmivel sem ér kevesebbet, mint az értelmiségi, az úri réteg. Nem egymással ellentétes, hanem egymást kiegészítő tulajdonságaik által egy gyökérből táplálkoznak, a magyarság szellemi-fizikai örökségösszességéből. S ha ez a gyökér kitart, úr és paraszt mindörökre boldog marad! Erről szebben pedig aligha énekelt más, mint versében Alföldi Géza (Csak a gyökér kitartson!, 1943):

Kinn a szőlőnkben, emlékezem rája
deszkakunyhónk előtt állott
öregapám diófája.

Ha vihar támadt – szőlőkötözéskor –
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a gallyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.

– Csak a gyökér kitartson!…

Még ma is hallom,
motyogott nagyapám –
Nem lesz baj gyerek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nőt a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bír nőni tovább,
a diófának, kisunokám, vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezer éves, öreg diófája.
Kárpátokról az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen
az örök magyar szőlőhegyeken,
hogy élni tudjon dió, levél, ágak:
Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére,
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!

A gyökér: kitartson!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info