Örökzöld témája nemcsak irodalmunknak, hanem történelmünknek is, hogy tespedés által hanyatló korszakokban többre hivatott politikusokat, művészeket terelnek bal felé zsidó körök, akik sorstársaik előtt elvétve vagy egy-egy alkotásuk néhány sorában mernek csak erről nyilatkozni. Tipikus példa erre Ady Endre.
Az az Ady Endre, aki Hetey Zoltán iskolatársa és barátja visszaemlékezése (Ady Bandi – Ady Endre, 1943) szerint hétszilvafás nemesek gyermekeként még következetesen tartózkodott tőlük, nagyváradi újságíró korában viszont a szó szoros értelemben ‘szívet cserélt’. Hírlapi cikkeiben ugyanis a radikális szocialista, szabadkőműves irányzatokat védte, ostorozva ‘ázsiai’ közállapotainkat, a papságot, a vármegyei közigazgatást, és nem utolsósorban házitanítóját, gróf Tisza Istvánt, vagy ahogyan ő nevezte, a ‘geszti bolond’-ot.
‘Az irodalomtörténetben példa nélkül áll az, hogy egy minden ízében fajmagyar nagy tehetséget az ő fajtájától érzésben, szellemiségben, gondolkozásban annyira távol álló emberek egész légiója – majdnem csakis ez – vegye körül.’ – állapítja meg Hetey. Hogy valóban példa nélküli-e, azt ezúttal ne firtassuk (hiszen akkor alighanem Sértő Kálmán hasonló sorsa ismertetésével kellene folytatnunk okfejtésünket). Így is tény, s a címbeli kérdésre objektív válasz is egyben az Ady politikai radikalizmusa iránti pozitív elfogultsággal cseppet sem illethető Bangha Béla jezsuita művének kiegyezés utáni közéletünket, pláne Ady pályakezdő korát jellemző alábbi mondata:
‘Ami tehetség az országban mutatkozott, azt a liberális hatalmi szféra, az üzéri szellemtől irányított könyvpiac, színház és sajtó tudatosan és öntudatlanul mindig bal felé terelte, s csak ha bal felé tért, nyitott neki ösztönzést, biztatást, dicséretet, érvényesülést s anyagi sikereket.’
A tudós jezsuita korszakalkotó műve (Magyarország újjáépítése és a kereszténység, 1920) iménti sorait csak megerősíti Raffay Ernő történész műve (Szabadkőműves béklyóban. Ady Endre és a szabadkőművesség I. (1899-1905), 2013) megállapítását:
‘A szabadkőművesség, a zsidóság egyes csoportjai és a baloldali radikalizmus képviselői közti személyi átfedés megkérdőjelezhetetlen. Ady alapvetően e három tényező fogságába kerül.’
Raffay műve és portálunk korábbi e tárgyú tanulmánysorozata (Ady tévedései és igazságai) alapján mindenesetre aligha csodálhatjuk, hogy egy román költőnek, politikusnak, Oktavian Gogának is feltűnt a mindmáig nemzetiként elkönyvelt költő és kortársai felfogásának nemzeti identitásunktól való oly végzetes elszakadása, aki 1913-ban az aradi Romanul című lapban (amint dr. Bartha József irodalomtörténész művében (Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936, 1938) idézi) minderről ekként nyilatkozott:
‘Egy idegen olvasóra nézve, aki ismeri a magyar népet és ismeri azokat az irodalmi műveket, amelyekben jellemvonásai meg voltak rögzítve, a jelenlegi magyar irodalom teljesen idegen képet mutat. Az úgynevezett magyar irodalomban a magyarok egyre ritkábban találhatók. Nem akadsz fel többé a turáni hevesség erélyes hangjain, szemed láttára rajzolódnak a nemzetközi művészet szomorú, sötét képei és elhasznált kliséi. Elkülönítve egy évezredes örökség minden hagyományától, nem érti e föld titkait, sem levegőjét, sem világításait, sem árnyékait, sem színeit, és mikor egy étkezőkocsiban a magyar pusztán keresztül utazik, tekintete unottabb az enyémnél. Budapest pusztításai vannak ezeken az idegen lapokon megírva. Ez a hirtelen város a maga amerikanizmusával, kabaréival, zsidaival, dohányutcai zsargonjával, éjszakai obszcenitásaival, ez a rögtönzött hangyafészek, rányomta pecsétjét a magyar irodalomra. Ennek a metropolisznak hagyomány nélküli fajkeverékéből egy sajátságos etnikai vegyülék támadt, mely a magyar fajra mind életmódja, mind lelki alkata szempontjából teljesen idegen. Ez az idegen beáramlás szakította meg a magyar irodalomban a magyar szellem történelmi folytonosságát és szülte azt a sajátosság nélküli, a szokásos nemzetközi termelés előírásaitól irányított irodalmat, amelyben ha ugyan van nemzeti vonás, az szemita!‘.
Szemita bizony, amelynek hirdetői után Ady (amint versei közül A bélyeges seregben (1907) olvassuk) valósággal ‘osont’:
Büszke kárhozók, eldobhattok százszor,
A lelkem százszor utánatok oson,
Örök bolygók, örök riasztgatók,
Idő kovászai, megyek én is veletek
Bélyegesen, csillagoson.
Miénk ez a könnyes, nagy Élet.
Kórágyon és kereszt alatt
Hajrá, hajrá a Jobb felé.
Én csúnya, sárga-foltos seregem,
Futok veled és megáldalak.
De miért is ‘osont utánuk’? Úgy tűnik, leginkább Hetey találta a szöget a fején, minthogy ismerte Achilles-sarkait:
‘Szegénysége, élhetetlensége, poéta voltából fakadó könnyelműsége, az úri élet után való határtalan vágyódása, akaratnélkülisége, befolyásolhatósága, vén gyermek mivolta, tervszerűen kitermelt végtelen hiúsága, pénzszomja, költséges passziói (ivás, éjszakázás, folytonos kocsikázás, asszonyok, jól öltözködés, gyakori utazgatás stb.), nagyon költséges kezelést igénylő betegségei voltak ezek az Achilles-sarkok.’
Az iménti negatív tulajdonságait meglovagolóktól tartva sorstársai előtt elvétve vagy egy-egy alkotása néhány sorában ugyan kifejezte idegenségüket is irántuk, mindenesetre meglehetősen ritkán. Ezért, hogy a zsidó karokba hullott Ady nem tudta kiváltani mégoly maradandó értékei ellenére sem kora baloldali radikalizmustól érintetlen rétegeinek osztatlan elismerését.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
