Ha létezne Háry János-díj, Zoltai Gusztáv (Zucker Gerzson) alighanem az első között vehetné át, ugyanis a zsidó-magyar viszony megromlásáért semmilyen áldozatot nem sajnáló fajvédő führer 2013. augusztus 11-én a Zsidó Nyári Fesztivál programjait bemutató sajtótájékoztatón (amint a Mazsihisz honlapjának két nappal későbbi közleményében olvassuk) kijelentette: ‘A sokszínű zsidó kultúra szerves része a magyar kultúrának.’ További részletekkel nem szolgált erről, ezért portálunkra hárult most ezek pótlása.
Persze korántsem ő az első, akitől ilyeneket hallunk. Hol nyíltan, hol burkoltan már a huszadik század elején az önmagukat folyton ‘szabadgondolkodók’-nak nevezők is – köztük Ady! – ugyanezt híresztelték lépten-nyomon. A kultúra fogalmát leszűkítve azt terjesztették, hogy igenis van magyar zsidó irodalom, mondván, az ő költőik, íróik nyelvben és szellemben egyaránt már magyarok, mi több, valójában mindig is ők a műveltség igazi terjesztői. Mások, kiváltképpen a konzervatív tábor prominensei, ellenben arra mutattak rá, hogy irodalmuknak inkább csak a nyelve, mintsem szelleme magyar. Mi az igazság?
Lássunk először is egy autentikus zsidó forrást, magát az Újvári Péter szerkesztette, 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikont, amely szerint ‘zsidó irodalom mindazoknak az írásműveknek a foglalatja, melyeket zsidók írtak zsidó szellemben. Nem határozhat e tekintetben a nyelv.’
Amint láthatjuk, mindmáig közkézen forgó lexikonjuk kapásból cáfolja tehát a Síp utcai fajvédő iménti háryjánoskodását. Ugyanakkor a fentebbi citátum egyenes válasz arra a kérdésre is, hogy oktatásunk valaha miért különböztette meg irodalmukat a mienkétől, tekintettel arra, hogy olyan vezető képviselőik, mint a közismertebbek közül Bródy Sándor, Erdős Renée, Kiss József, Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Zsolt Béla ugyanis hiába írtak magyarul, szellemük idegen maradt, hiszen, amint vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály írta (A zsidókérdés magyarországi irodalma, 1943), ‘nem magyarságuk elismeréséért’, hanem ‘csak az egyenjogúságért’ harcoltak: nem magyarok, polgárok akartak lenni.
De Farkas Gyula irodalomtörténész sem látott másként. 1945-ben egyből indexre tett könyvében (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1938) tényként állapította meg, hogy ‘a még annyira elmagyarosodott, sőt kikeresztelkedett zsidó sem szakadhatott el eredeti közösségétől, egyrészt mert itt minduntalan számon tartották, másrészt mert a keresztény közvélemény még a kiszabadulni vágyót is sietett visszautasítani eredeti sorompói közé.’ Amíg az Alföldről felkerült ‘magyar parasztlegény vagy lány idegen urakat szolgált, akárcsak a székely Bukarestben’, amikor ‘színházban, koncerteken, tárlatokon már ekkor sem lehetett magyar arcot látni’, addig Kiss (Klein) József lapja, A Hét 1890-ben azzal kérkedett, hogy ők ‘megcsinálták azt, ‘amit az úr nem tudott vagy nem akart:az ipart, a kereskedelmet, a pénzgazdaságot, az újságírást és más egyebet”, három év múlva pedig, hogy a ‘kultúra maghintői mindig a zsidók voltak, a jövő századot is zsidók készítik elő’.
A ‘kultúra maghintői’ azonban, amint Zoltvány Irén irodalomtörténész fogalmaz (Erotika és irodalom, 1924), ‘a magasabb értékeket nem veszik figyelembe, esztétikai normákra nem sokat adnak, az etikai szempontokat pedig egyenesen kirekesztik az írói művek értékeléséből’ soraikból gyakran még azok is, akik pedig Farkas szerint ‘magyar szellemi atmoszférába nőttek bele’, mint Abafi-Aigner Lajos, Acsády (Adler) Ignác, Herinrich Gusztáv, Kármán Mór, Meltzl Hugó, Lehr Albert, Ötvös (Silberstein) Adolf, Volf György, akiket bár méltányolt, mégis idegeneknek tekintett Gyulai Pál is.
Idegeneknek, amiért hiába írtak magyarul, hiába volt verseik, regényeik, drámáik tárgya ‘magyar’, szellemiségük nemcsak más volt, mint a miénk, hanem azzal legtöbbször ellentétes is. Ez az, amit sokan észre sem vesznek, sőt tagadnak, hivatkozva olyan (klasszikusainkhoz képest legfeljebb közepes) életművekre, mint Karinthy Frigyes, Pilinszky János, Radnóti Miklós, Szerb Antal. Mert amint Farkas írja, ‘olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul’.
Igazolásul elég legyen csak Karinthy Frigyesre és Szerb Antalra utalnunk. Karinthyt a közfelfogás mindmáig a magyar irodalmi humor úgyszólván egyetlen klasszikusának tartja, holott ha valaki fellapozza Liszt Nándor szatíra- és paródiakötetét (Fele se tréfa), aligha fogja többé Karinthyét (Így írtok ti) piedesztálra emelni. Szerb Antalt is mindmáig majdnem mindenki magasztalja Magyar irodalomtörténetéért, jóllehet idegenimádatáért, ‘européer’-ségéért inkább szégyellnünk kellene Alszeghy Zsolt, Bánhegyi Jób, Féja Géza, Pintér Jenő és Várkonyi Nándor irodalomtörténetével szemben. Persze kérdés, mit várhatunk a ‘művelt nagyközönség’-től, amikor még maga Móricz Zsigmond is így nyilatkozott róluk:
‘Korán rájöttem arra, hogy a keresztény emberek majdnem használhatatlanok az újságírásra, a zsidók viszont sokkal közvetlenebb és kedvesebb emberek, mint a keresztények. Érző szívűek, figyelmesek, résztvevők, s minden pillanatban vitakészek, s olyan alapon vitáznak, amely magasan felette van annak, ahogy az iskolákban társaimmal mi odáig vitát tartottunk. Műveltek voltak hozzám és addigi barátaimhoz képest, úgy hogy ha versenyt akartam velük tartani, hozzá kellett fognom tanulni. Először is óriási előnyük volt, hogy legalább még egy nagy nyelv állott rendelkezésükre, kivétel nélkül valamennyien írtak és olvastak és beszéltek legalább is németül, de sokan angolul és franciául is. Minden ismeretágban a legértékesebb írókat és könyveket tárgyalták szünet nélkül és szakadatlanul, annyira, hogy ha köztük voltam, kénytelen voltam hallgatni. Kiderült, hogy újságírásra éppen úgy nem vagyok alkalmas, mint a többi keresztény. A zsidó lapok hozták meg az európai hangot, a tudományos tárgyalást, ők voltak az elsők, akik nem tettek különbséget olvasó és olvasó közt, ők a parasztnak ugyanazon a nyelven beszéltek, mint az egyetemi tanároknak.’
Persze nem mindenki lelkesedett azért ennyire az európai hangért, nem mindenki azonosította a magyart a magyarországival, a fénylő kavicsot az aranyszemekkel, mivel azonban az ‘audiatur et altera pars’ – ‘hallgattassék meg a másik fél is’ – elve mintha rájuk nem vonatkozna, tőlük idézünk Újvári Péter idézett meghatározásának alátámasztásául.
Concha Győző: ‘Ha a zsidóság köréből nagy számban támadnak írók, tudósok, mecénások, szociológusok és állampolitikusok, akik a magyar irodalom, tudomány, erkölcs és jog s a magyar állami és társadalmi rend eddigi eredményeit és alkotásait kicsinylik, becsmérlik, gúnyolják, s e szerintük történelmi ócskaságokat nyugatról hozott újdon utánzatokkal törekszenek kiszorítani, a nemzet magát egész lelki valójában megtámadva látja, s az ily irányú zsidókat, ha magyarul beszélnek is, írnak is, saját kebelében élő ellenségeinek tekinti.’
Gróf Károlyi Imre: ‘A magyar hírlapi sajtó rágalmazó és romboló részét úgyszólván kizárólag zsidók szerkesztik. Munkájuk könnyű, mert az olvasók nagy többségében nincs kellő ítélőképesség, nincs önálló gondolkodás. Túlságosan hisznek a nyomtatott betűnek, ezt a helyzetet a sajtó alaposan kihasználja. A zsidók mindig azoknak a szekerét tolják, akik nekik az ő külön érdekeik szempontjából legrokonszenvesebbek. Egyébként lelkiismeret nélkül turkálnak, rágcsálnak minden magyar dologban, mint a patkányok. Hangjuk az ország lakosságának többségét alkotó jobboldallal szemben egyre támadóbb és szemtelenebb, kötekedéseikre a csekélyebb számú, magyar szerkesztésű hírlapok úgyszólván csak mentegetőzve, félénken válaszolnak, ahelyett, hogy ők támadnának, mégpedig erélyesen. A budapesti napilapok hetven százaléka zsidó kézben van, természetes, hogy ez az internacionalista sajtó szélsőbaloldali irányzatú, a zsidó érdekeket védelmezi, zsidó szemszögből ítél meg mindent. Vitatkozásában ez a sajtó fölényes és pökhendi hangú, nem a tárgyilagos érvelésre veti a fősúlyt, hanem a nyegle személyeskedésre, ellenfeleinek piszkolására. Elválaszthatatlan tőle a folytonos hazudozás, ferdítés, rágalmazás. Ha azután szóba kerül a sajtótörvény, a zsidó hírlapok egyszerre visszhangzanak a sajtószabadság veszedelemben forgásának frázisaitól, jóllehet az a szabadság, amely a zavartalan demoralizálás, korrumpálás, botrányhajhászat visszaéléseiből áll, és zsidó faji alapon végzi a lélekmérgezést, nincs a magyar nép érdekében. Hangzatos frázis ez, az igazi szabadság szemérmetlen paródiája és kifigurázása.’
Méhely Lajos: ‘Mint két éles tőr keresztezik egymást a magyar és a zsidó faj életérdekei. Itt nincs és nem lehet megalkuvás, mert egy kabátban csak egy ember fér el, s a másik, akinek nem jutott, kabát nélkül marad. Ez a példa az örök ellentétnek a forrása, mert a zsidó mindig az egész kabátot, az egész ökröt, az egész házat s az egész országot akarja. Ebben a mohó akarásban pedig a hatalmasan lobogó faji öntudat, a vértudat biztos ösztöne vezérli, melynél fogva valamennyi zsidó mindig és mindenhol, egy testvérként mozdítja elő egymás céljait és törekvéseit. Ez a mohóság, kapzsiság és telhetetlenség, ez a csaknem kielégíthetetlen étvágy s a kielégülést célzó eszközök sajátossága, mindezen tulajdonságok ősforrásával, a nekünk örökké idegen fajisággal együtt, a legfőbb oka annak az ellenszenvnek, melyet a zsidóság iránt valamennyi más faj az egész világon táplál. Ezt az ellenérzést lehet tagadni, lehet tompítani, sőt teljesen is megfékezni, de kiirtani lehetetlen, annál kevésbé, mert kölcsönös. Aki nem hisz benne, vagy teljesen értelmetlenül jár az élet nagy színpadán, vagy képmutató.’
Prohászka Ottokár: ‘A zsidók folyton azt emlegetik, hogy az emberek megfeledkeztek a krisztusi szeretetről és a gyűlöletet teszik eszméikké. Nem így van, mert mi nem antiszemiták, hanem hungaristák vagyunk. Szégyen, gyalázat egy nép számára, ha a vezetést idegennek adja át saját otthonában, és saját maga állítja ki és pecsételi le saját szégyenének bélyegével azt a bizonyítványt, hogy életképtelen. Mi a magyar hazát akarjuk szeretni, mi azt akarjuk, hogy itt elsősorban a magyarságé legyen a vezetés. Nekem nincs kifogásom az ellen, hogy a zsidó boldoguljon: az a kifogásom, hogy amikor ő boldogul, az én testvéreimnek rovására boldogul.‘
Ravasz László: ‘A zsidóság nem vallás, hanem a világcivilizáció testébe szétszóródott faj: ahol a zsidóság letelepedett, ott mindenütt megtartotta a maga különállását, nem szívódott fel sehol sem: . A zsidó lelkiség állandó vonásai valóságos világnézeti alapelvekké jegecesedtek. A zsidó összehalmozza a vagyont, kiélvezi az életet, amellett dühös szabadgondolkodó és szocialista, minden forradalmi iránynak nemcsak megértője, hanem lelkes propagálója is. Faji ellenszenvek nem támadnak ok nélkül, azok mindig az életösztön mélységéből születnek, a társadalmi tapasztalatok adják meg bennük a vészjelet, amikor a nemzeti lét veszedelemben van. Ez az ősi igazság, nem pedig az, mintha az antiszemitizmus jogosulatlan érzelem volna, valami irigységféle a zsidók teljesítményeinek láttára. – Üljön csak fel egy Nyíregyházáról érkező III. osztályú kocsiba. Hatvan-hetven hernyósapkás, kaftános zsidó utazik benne: szájukból habzik a jiddis. Az ember kérdi magától: hát ezek magyarok? Ez Árpád és Arany János népe?‘
Szóval a zsidó kultúra a magyar kultúra része? A kérdésre a fentiek figyelembevételével aligha adható rá más válasz, mint hogy fából vaskarika!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
