Száznegyvenöt éve, 1868. július 30-án hunyt el ötvenegy évesen a Gömör vármegyei Hanván Tompa Mihály, reformkorunk s az azt követő Bach-önkényuralom allegorikus-elégikus nemzeti költészetének egykor országszerte népszerű, mára azonban csaknem teljesen elfeledett nagyja, akit kortársai egyenesen Petőfi és Arany mellé helyeztek.

1945 előtt nem véletlenül volt kötelező tananyag költészete, ugyanis elégiái, allegóriái alapján irodalmunk klasszikusai között könyvelték el, mint Pintér Jenő irodalomtörténész, akinek irodalomtörténete e korral foglalkozó része (A magyar irodalom a XIX. század második harmadában, 1933) szerint „mint elégia-költő a legkitűnőbbek egyike, mint hazafias költő a legjobbak közül való: minden lírikus kortársa között ő találta el legjobban azt a hangot, amely az önkényuralom idején a nemzet szívéhez szólott”.

A hivatalos irodalomtörténeti kánonból hovatovább teljesen kirekesztett Tompa Mihály, amint Bánhegyi Jób bencés irodalomtörténész megjegyezte (A magyar irodalomtörténete, 1929-1930), csupán a „A madár, fiaihoz” és „A gólyához” című allegóriájával is beírta nevét líránkba, ugyanis ha nem is volt akkora tehetség, mint például Petőfi Sándor vagy Arany János, művészetének „legnagyobb értéke eredetisége és magyarsága”, az, hogy „alig van még egy hasonló költőnk, akinek olyan kevés kapcsolata lenne idegen irodalmunkhoz”, mint neki, de ha mégis idegen mintákat követ néha, azok is úgy hatnak, mintha eredetiek lennének. Példaként említi erre egykor (főleg nők körében) oly népszerű „virágregéi”-t:

„Ez a műfaj német eredetű: leghíresebb művelői Rückert és Freiligrath voltak a XIX. század első negyedében. Virágregéin azonban ezeknél erősebben érzik Ovidius és Andersen hatása. Allegorikus formában érzelmes meséket mond bennük a virágokról és általános emberi tulajdonságok hordozóivá teszi őket. Az ibolya a szerénységnek, a rózsa a büszkeségnek, a liliom az ártatlanságnak, az örökzöld a reménynek, a csalán a rágalomnak jelképe ezekben a történetekben, amelyeknek egy része tanítómesévé laposul, költőibb részük pedig a tündérregéhez közeledik. Megkapó bennük rajongó természetszeretete s az előadásnak szinte nőies bája: a túlzott allegorizálás azonban egyhangú és fárasztó és a törékeny virágokhoz nem illenek azok a súlyos erkölcsi eszmék, amelyeknek hordozására a költő kényszeríti őket.”

Régi irodalmi kincseink búvára, Féja Géza műve (A felvilágosodástól a sötétedésig, 1942) szerint noha életműve meglehetősen egyenetlen, így „szelíd, megtört, tiszta alakja méltóbb a megörökítésre, mint költészete” mégis szintén elismeri, hogy egyes versei, különösen is az imént említett kettő alapján a Bach-korszakban „valóban a nemzet költőjévé emelkedett, pátosza a nemzeti fájdalom szolgálatába szegődött”, nem úgy, mint korunk „posztmodern” kézikönyvei, kiváltképpen Szegedy-Maszák Mihályé (A magyar irodalom történetei, 2007), amelyből a szerző kihagyta klasszikusunkat, mondván, „unalmasak” a versei.

Már akinek, mondhatnánk, hiszen élnek még a Kárpát-medencében, akik megőszült fejjel is betéve tudják egyik-másik költeményét, így e sorok írója például sohasem felejti el, hogy 2008-ban a kárpátaljai Szalókán egy nyolcvanhat éves néni hibátlanul elmondta a még gyermekkorában megtanult torokszorító versei közül A madár, fiaihozcíműt, amelyben a költő (amint Panka Károly írta könyvében (Tompa Mihály az anekdoták tükrében, 1940) mintegy „visszavarázsolta az elfelejtett dalt s hitet és reményt igyekezett önteni a nemzetbe egy szebb, boldogabb jövő iránt”, arra intve lanthordozóit, hogy „legyen a dal fájdalmas, merengő, fiaim, csak énekeljetek!”:

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig űltök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészűltök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek’…
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékűl, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirul;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirul.
Dalotokra könnyebben derűl fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesítvén:
Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyű szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Úgy tennétek, mint az emberek?
Itthagynátok, idegent cserélve…
– Fiaim, csak énekeljetek!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info