Hiába idegenkednek oly sokan népdalainktól, nem pótolja őket az érzelmekben, gondolatokban hozzájuk képest vérszegény cigányzene, az operett, a jazz, hiszen varázsuknak titka az említettekből oly sajnálatosan hiányzó természetesség. Ezért, amint néphagyományaink egyik legnagyobb tudósa, Györffy István írta (A néphagyomány és a nemzeti művelődés, 1939), „a magyar népzenét a magyar nyelvvel egyenlő jogú magyar nemzeti műveltségalappá kell nyilvánítanunk és minden olyan védelmet és gondoskodást meg kell neki adnunk, ami a magyar nyelvet megilleti”.

Az átlagközönség varázslatos népmesei egyszerűségüktől mégis idegenkedik, korunk lelkialkata összetettségéhez képest csaknem gyermekdedeknek, ezért átélhetetleneknek, legfeljebb csak folklorisztikai egzotikumoknak tartja őket, így aztán inkább hallgatja az érzelmekben, gondolatokban hozzájuk képest meglehetősen vérszegény cigányzenét, operettet, jazzt, anélkül, hogy fogalma lenne arról, szókincsük és dallamviláguk világképteremtő rácsodálkozásaival mennyire gazdagodna saját érzelmi élete.

Álljon itt erre ezúttal csak egy példa közismertebb moldvai csángó népdalaink közül, a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű:

Tavaszi szél vizet áraszt,
virágom, virágom.
Minden madár társat választ,
virágom, virágom.

Hát én immár kit válasszak,
Virágom, virágom.
Te engemet, én tégedet,
Virágom, virágom.

Zöld pántlika könnyű gúnya
Virágom, virágom.
Mert azt a szél könnyen fújja
Virágom, virágom.

De a fátyol nehéz gúnya
Virágom, virágom.
Mert azt a bú letagolja
Virágom, virágom.

Igen, ebben a mégoly egyszerű népdalban is tökéletesen tükröződik a falutól elfordult városi ember fájó hiányérzeteként a természetesség iránti vágy: valósággal képes beszéd, benne a kép pedig (amint találóan értelmezi Balla Péter (A magyar népdal kis tükre, 1943)), nem más, mint egy küszöb s amint ezt átléptük, már a lényegnél is vagyunk: „Hát én immár kit válasszak?”. Mindjárt meg is van a válasz: Te engemet s én tégedet.” A következő versekből megkapó életbölcsesség árad: „Zöld pántlika könnyű gúnya”, ezt a hajadonok viselik, nekik még nincs igazi gondjuk, annál inkább azoknak, akik a nehéz gúnyát (a fátyolt) viselik, a menyasszonyság, a férjhezmenetel, a hitvesi élet felelősségteljes jelét.”

Hiába idegenkednek oly sokan népdalainktól, nem pótolja őket az érzelmekben, gondolatokban hozzájuk képest vérszegény cigányzene, az operett, a jazz, hiszen varázsuknak titka az említettekből oly sajnálatosan hiányzó természetesség. Ezért, amint néphagyományaink egyik legnagyobb tudósa, Györffy István írta (A néphagyomány és a nemzeti művelődés, 1939), „a magyar népzenét a magyar nyelvvel egyenlő jogú magyar nemzeti műveltségalappá kell nyilvánítanunk és minden olyan védelmet és gondoskodást meg kell neki adnunk, ami a magyar nyelvet megilleti”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info