Ha támadt, aki a nemzet színpadán a nemzet nagy sorskérdéseit felvetette, akkor színészkirályunk, Páger Antal (1899-1986), akinek a marxista osztályharcelmélettel és a liberális falanszterszemlélettel szemben örökérvényű üzenete, hogy egy társadalom, kormányformáktól függetlenül, csak akkor életképes, ha mindenki azt teszi benne, amihez ért, ilyetén a kétkezi munkás semmivel sem kisebb, mint az egyetemi tanár.

Elöljáróban Páger helyéről. Beke Albert irodalomtörténész-kritikus (sokak meghőkölésére Latinovits Zoltánnal szemben) méltán tekintette koronázatlan színészkirályunknak, amiért Thália színpadán mindig felnőtt az általa játszott szerephez, amiért a legcsekélyebb manír nélkül volt képes megríkatni vagy megkacagtatni egyetemes emberi, azon belül is mindenekelőtt magyar értékekre vágyó nézőit, színésztársait meghazudtoló szakmaisággal (amit közmondásosan ‘págeri profizmus’-nak neveztek) és kitartással (ennek jeleként a halál pont egy próba közben érte!)

Ezért talán a legnagyobb elismerést Bándy Viktor közismert írónk, Fekete István forgatókönyve alapján Losonczy Dezső zenéjével, Paul Tibor karmester vezényletével 1942-ben bemutatott művészfilmje, a Doktor Kovács István főszereplésével aratta, amely lélegzetelállító naturalizmussal mutatott rá a két világháború közötti magyar élet egyik legégetőbb problémájára, a parasztság és az értelmiség mesterségesen kiváltott elhidegülésére.

A filmbeli főhőst, a paraszti családban felcseperedett, saját szorgalmával Budapestre felkerült Doktor Kovács István történészt, egyetemi tanárt hiába környékezi meg az úri középosztálybeli Tatár Oszkár ügyvéd leánya, Ada, szíve felvidéki falujából egy parasztleányhoz, Balogh Ágneshez húzza: amíg az előbbi végül megveti s elhagyja paraszti származásáért, addig az utóbbi lesz hitvese, amiért persze a fővárosi Tatárok egyenesen megvetik.

‘A faluról jött embernél nincsen szebb: tisztasága, hite, ereje döbbentse rá a városi embert, hogy a falut nem felfedezni, hanem szeretni kell, mint az édesanyát, aki kenyeret ad: ennek az országnak nemcsak zsenik kellenek, de a magyarságukról soha meg nem feledkező férfiak és asszonyok.’ – vallja Doktor Kovács István, reádöbbentve a két világháború közötti Magyarország politikai elitjének talán legvégzetesebb mulasztására.

Mert ebben a sorsdöntő időszakban a legkülönfélébb világnézetű írástudók, mint Féja Géza, Fiala Ferenc, Kodolányi János, Milotay István, Oláh György, Németh László, Pethő Sándor, Sinka István, Szabó Dezső, Veres Péter, tettek hitet amellett, hogy csak akkor válhatunk ’emelkedő nemzet’-té, mihelyt egyenrangúként élhet benne egymással a munkás, a paraszt és az értelmiségi.

Igen, ha támadt, aki a nemzet színpadán a nemzet nagy sorskérdéseit felvetette, akkor színészkirályunk, Páger Antal, akinek a marxista osztályharcelmélettel és a liberális falanszterszemlélettel szemben örökérvényű üzenete, hogy egy társadalom, kormányformáktól függetlenül, csak akkor életképes, ha mindenki azt teszi benne, amihez ért, ilyetén a kétkezi munkás semmivel sem kisebb, mint az egyetemi tanár.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info