Ha népünk lélektanába mélyebben behatolunk, megláthatjuk, hogy őseink világában, ha csak nem irányult tudatosan Isten ellen, lelkük természetességének volt tanújele a káromkodás, amit egykor mindennapos, ma viszont már egyre elfeledettebb fordulataink (így iskolapéldákként az olyanok, mint „a nehézség jöjjön rád, a nehézség essen beléd”) egyértelműen kifejeztek, szemben a mával, amikorra már elveszítette egykori varázsát és hatékonyságát.

Leszögezendő, hogy a káromkodás a keresztény, kiváltképpen a katolikus erkölcstan szerint (amint Evetovics Kunó írja (Katolikus erkölcstan, 1940)) valójában csak akkor súlyos bűn (blaszfémia), ha azzal Istent, a szenteket, szentségeket tudatosan gyalázzuk, ellenben ha valaki hirtelen felindulásában, haragjában vagy megrögzött szokásából, nem teljes megfontoltsággal s nem a felsoroltakra vonatkozólag káromkodik, legfeljebb a szeretet és türelem ellen vét bocsánatosan.

Manapság viszont úton-útfélen csak azzal szembesülünk, amit Csurka István tárcájában (A nehézség-ről) már 1989-ben megírt, hogy népünk káromkodási színvonala siralmas, hiszen „mindjárt a leginkább keze ügyében levő altesti és nemzési szakszavakkal dobálódzik ma mindenki”, melyekben nincsen semmi szín, változatosság, szellemesség, hatékonyság, csak szürkeség, holott a hatékony káromkodás „megállítja az időt, belerobban a természetbe és visszabeszél még a mennydörgésnek is”. Feltéve ezután a kérdést, visszakanyarodjunk-e hát az ősi népforrásokhoz, így felelt:

„Igen, de óvatosan. Félő ugyanis, hogy a heves, kampányszerű visszanyúlás balul üt ki. Tegyük fel, hogy elindul a Káromkodáskutató fiatal szociológusa vidéki gyűjtőútra, és mindjárt itt Lacházán beleütközik a nehézségbe. Elhűlve tapasztalja, hogy az a szó, amit ő nap mint nap hall a televízióból, János bácsi száján káromkodás: „A nehézség jöjjön rád, a nehézség essen beléd.” Na már most, ha ez a fiatalember nincs kellőképpen kioktatva, és nem tudja, hogy a nehézség valamikor az epilepsziás rohamot jelentette, akkor azt hiszi, János bácsit a televízió fertőzte meg, és voltaképpen a rendszert szidja, amikor a nehézséget emlegeti. Pedig nem így van. János bácsinak nincsen ilyen csavaros esze, nincsen ilyen körmönfont humora, egészen más kifejezést használ ő, ha a rendszer iránt jön indulatba.”

Inkább népünk érzelmi életének ösztönös reakcióbőségét fémjelezték tehát valaha az iménti káromkodások, semmint a megrögzött gyűlöletet vagy az Isten által adott természetes jók (mint a nemiség és a házasélet) megvetését, amint erről talán legtalálóbban Ady Endre híres verse, „A Hortobágy poétája” utolsó strófája tanúskodik, amelyben a „kunfajta, nagy szemű legény” „ha a piszkos, gatyás, bamba / Társakra s a csordára nézett, /Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett.”

Ifj. Tompó László – Hunhír.info