Őseink hitvilágában és annak mindennapos megélésében a transzcendens és az immanens, a természetfeletti és a természetes világrend, így a szakrálisnak és a profánnak egyáltalán nem kellett feltétlenül szembe kerülniük egymással, így eleink tisztákról, hősökről, szentekről való imái egyedülállóak a világon.

Korántsem csak Istent dicsérő, Krisztust magasztaló, boldogokat és szenteket tisztelő versvallomásaink vagy regényeink (gondoljunk csak az utóbbiak közül Gárdonyi Gézától az ‘Isten rabjai’-ra!), hanem eleink archaikus imái is megkérdőjelezik azt a régebben katolikus irodalomtörténészek, újabban pedig még náluknál is inkább egyes önmagukat ultratradicionalistáknak tekintők egyenesen donatista, janzenista és fideista eretnekséghez közeli sommás ítéletét, miszerint mi magyarok, szemben az ókeresztény korral és a déli, nyugati népekkel, nem éltünk igazán sohasem vallásos életet: valójában őseink hitvilágában és annak mindennapos megélésében a transzcendensnek és az immanensnek, a természetfelettinek és a természetes világrendnek, így a szakrálisnak és a profánnak egyáltalán nem kellett feltétlenül szembe kerülniük egymással, amiért is eleink tisztákról, hősökről, szentekről való imái egyedülállóak a világon.

Persze nem kell feltétlenül a régmúltba visszanyúlnunk, hogy erről meggyőződjünk, hiszen Kölcsey Ferenc nemzeti imádságunkká vált költeményének, ellentétben bármely más nép himnuszával, már az első sora is vocativus, megszólítás, éspedig Istené, s úgyszólván minden sorát az Őt való adoratio, imádás hatja át – nem is szólva elei közül Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel, Faludi Ferenc, Pázmány Péter szeráfi szárnyalásairól, melyek mindig is arról tanúskodnak, hogy számukra az imádság nem más, mint (Aquinói Szent Tamás szavaival) ‘elevatio mentis ad Deum’, vagyis a lélek ‘Istenhez való felemelése’ (hiszen, amint Náray György énekeskönyve (Lyra Coelestis,1695) egyik énekében olvassuk, ‘Ránk, bűnösökre minden verés ránk fér, / Ők könyörögnek bűnös unokákért. / Hadd legyünk mink is / tiszták, hősök, szentek: / Hazánkat így mentsd meg!’) -, vagy éppen névtelen archaikus imáinkról.

Éppen a sokak számára talán csak folklorisztikai kuriózumoknak tekintett utóbbiak mutatják különösen is, hogy eleink számára mennyire természetes volt az áteredendő bűntől megsebzett ember Égre tekintése, Isten követésére törekvése, kiegészülve az ebben földünkön élenjárók, vagyis a tiszták, hősök, szentek tiszteletével, így közülük egy tizenhatodik századi így hív könyörgésre:

Könyörögjünk, oh veszedelemben
Forgónak Istene,
Keseredett szívek vigasztaló Lelke,
Nem ládd, a szolgádnak mire jutott ügye?
Légy azért irgalmas, megtestesült Ige!
Kiért a keresztfán ontottad véredet,
Könnyebbítsd bűneink
Tűrhetetlen súlyát,
Fordítsd el pokolnak
Reánk célzott torkát,
Fogd be ellenségem reám tátott száját,
Hallgasd meg lelkemnek
Siralmas panaszát,
Oh irgalmas Jézus, Dávidnak szent fia,
Látod, ellenségem lelkem ostromolja,
Rettentő kínokra s kárhozatra várja,
Irgalmazz Úrjézus, ím elhagyattattam,
Könyörülj énrajtam, ím elnyomorodtam!
Ámen.

Egy másik archaikus ima az ókereszténység és a középkor latin himnuszköltőire emlékeztetően szintén a gyermeki lélek angyali alázatával hívja magához Jézust:

Én lefekszem én ágyamba,
Mint Úrjézus koporsóba.
Három angyal fejem felett,
Egyik őriz, másik vigyáz,
Harmadik a bűnös lelkem várja.

Kereszt alatt lefekszek,
Kereszt alatt felkelek,
Ó, én édes Jézusom,
Angyal őrizzen éjfélig,
Szűz Mária virrattig,
Te pedig Jézusom halálom óráig
Ámen.
Végül egy moldvai népi ima középkori kódexeink (Czeh-kódex, Gömöry-kódex, Peer-kódex, Thewrewk-kódex, Pozsonyi-kódex, Lobkovitz-kódex) világát idézően bűnbánatra hív:

A fényes nap immár lenyugodott,
A föld színe sötétben maradott.
Nappali fény éjjelre változott,
Fáradtaknak nyugodalmat hozott.

Minden élő megy nyugodalomra,
Az Istentől kirendelt álomra,
De én Uram úgy megyek ágyomba,
Mintha mennék gyászos koporsómba.

Vessünk számot hát édes Istenem,
Hogy lelkemet ne kelljen féltenem.
Hogy lehessen bátrabban szólanom,
Midőn meg kell színed előtt állnom.

Színed előtt minden nap elesem,
De Te lettél Atyádnál kezesem.
Ha megtartasz holnapi napodra,
Nem fordítom azt megbántásodra.

Csak kívánnunk lehet, hogy oly zilált lelkünket megtisztítsuk legalább esténként eleink egy-egy imájával, melyeknek forrásai leginkább (egyben gyakran énekeket is tartalmazó) imakönyveink: ezúttal közülük elsősorban Pázmány Péterét (Imádságos könyv, 1606), Wolkenberg Alajosét (Katholikus imakönyv, 1925), Vargha Damjánét (Adoremus Dominum, 1926), Prohászka Ottokárét (Szentlélek hárfája, 1927), Fojtényi Kassziánét (Égi lant, 1928), Bőle Kornélét (Rózsafüzér Királynéja, 1929), Uzdóczy-Zadravecz Istvánét (Szeráfi szárnyakon, 1931), Bangha Béláét (Imakönyv a művelt katolikus közönség számára, 1932), Sík Sándorét és Schütz Antalét (Imádságoskönyv, 1934), Czapik Gyuláét (Áldjuk az Urat!, 1955) valamint Kindelmann Győzőét (Tiszták, hősök, szentek, 2009) ajánljuk, meggyőződve belőlük, hogy eleink tisztákról, hősökről, szentekről való imái egyedülállóak a világon.