Bár ne lenne, mégis örökzöld témája rovatunknak az oktatás felszámolásának ismertetése, bízva mégis, hátha halló fülekbe cseng vészkiáltásunk, hiszen ordítanunk kell a fájdalomtól, ha arra gondolunk, hogy punkba öltözött, műkörmeivel tollszárat rágcsáló, agyonpúderezett, szó szerint funkcionális analfabéta főiskolai hallgató is kaphat diplomát, akinek ha tanára azt mondja, írja fel a zárthelyire, hogy NÉV, SZAK, megszólal: „Elnézést! Évszak?”. Diploma, intelligencia? Köszönő viszonyban sincsenek!

Nem kell ma már sem Madáchot, sem Huxleyt vagy Orwellt olvasni ahhoz, hogy rádöbbenjünk, a cél tényleg a torzban való gyönyörködtetés, amint erről nemrégen egy főiskolai tanár névtelenül a szegedma.hu honlapon saját tapasztalatai alapján „Miért nem tud már röhögni sztoriján a főiskolai tanár?” című glosszájában így számolt be:

– Egy vidéki főiskolán tanítok. Sajnos egyre gyakrabban meggyőződöm arról, a diploma és az intelligencia (ész) köszönő viszonyban sincsenek. Zh-t [zárthelyit – Ifj. T. L.] írattam az elsősökkel. A terembe belépve kiszúrtam egy ‘kislányt’, aki tök punkba öltözve, műkörmeivel a tollba kapaszkodva púderezte az orrát! Hát, nem mindegy, hogyan ír 0 pontos zh-t az ember lánya!

Na, miután „kigyönyörködtem” magam, mondom, írják fel a papírra, hogy NÉV, SZAK, és éppen folytatnám a sort, mire a kislány megszólal: Elnézést! Évszak? .

Gondoltam, nagy az Isten állatkertje, persze, a többiek sírva röhögtek, ő meg abszolút nem értette, hogy min. Mondtam neki, hogy igen, az évszakot kell felírni, a hónapot, a napot, a Duna vízállását Paksnál, a Barátok közt tegnap esti epizódjának öt soros összefoglalóját és a műkörmöse mobilszámát. Gondoltam, ennyi baromságra csak veszi a lapot. Tévedtem. Az tűnt fel, hogy mag a többiek a kérdésekre várnak, ő már buzgón ír, és láss csodát, minden adatot megkaptam, kivéve a vízállásjelentést, mert arra azt írta: „Tudom ám, hogy ez beugratós kérdés, mert Paks a Tisza mellett van.” Feladtam. Én már nem röhögök, amikor ezt a történetet mesélem. Diplomája lesz!’

Igen, diplomája, amivel ész nélkül is kereshet pénzt, így lehet belőle majdan akár oktatási államtitkár is, pláne politikus, s ha ez utóbbi, csak igazolni fogja Jókait, aki „Mire megvénülünk” című regényében száznegyvenhét éve így nyilatkozott róluk:

”Hiszen nincs is ennél a mi mesterségünknél [a pékségnél – Ifj. T. L.] szebb, gyönyörűségesebb, háládatosabb. Az Isten áldásával bánunk, a mindennapi kenyeret készítjük. A Miatyánkba a pékek is bele vannak foglalva: „Add meg minekünk a mi mindennapi kenyerünket!” Van szó még valahol a mészárosokról, a szabókról, a vargákról? No? Imádkozik valaki a húsért, a kabátért, a csizmáért? Hadd halljam! De a mindennapi kenyérért, ugye, imádkoznak? Hát a Ratsherrekről [városi tanácsosok, ma önkormányzati képviselők – Ifj. T. L.] szól-e valahol az imádság? No, mi? Ki tud róla?
Valamely fiatal legény odavágott:
– Igenis: „De szabadíts meg minket a gonosztól!”.”

Mégis miért? Válaszul olvassuk Mikszáthot, az „Egy választás Magyarországon, vagy a körtvélyesi csíny” című, száztizennégy évvel ezelőtti regénye alábbi dialógusát, amelyben Kovinyi úr a gyakori körtvélyesi időzések alatt megismerkedett a legidősebb Röszkey kisasszonnyal, és egy szép napon beállított annak apjához, hogy megkérje kezét, miközben így mutatta be „üzleti filozófiájá”-t:

„A királyi tanácsos úr ünnepélyes arcot vágott, leültette Kovinyi urat, atyai hangon kikérdezte:
– És mire bazírozza öcsémuram, a házasságot?
– Hogy értsem ezt?
– Hát én úgy értem, hogy a házasság szentség, mindenesetre – és a kezeit dörzsölte és szemeit égre emelte (mert a nagyságos úr nagy katolikus). – Kétségen kívül szentség, de hogy is fejezzem ki magam korrekte, szükséges hozzá a „speiz” is.
– Na, természetesen – felelte Kovinyi nyugodtan.
– Miből akarnak élni?
– Egyelőre birtokomból és egyéb jövedelmeimből – felelte Kovinyi.
– Az önök megyéjében mostoha a föld. Mennyi az ön évi jövedelme?
– Jó esztendőben kétezer forint.
Az öregúr szaporán pislogott apró szemeivel.
– És rossz esztendőben? – kérdé mélabúsan.
– Rossz esztendőben háromezer.
– Hogy lehet ez? – ütötte föl a fejét élénken.
Kovinyi titokzatosan mosolygott, de nem felelt.
– Miképp érti? – ismétlé Röszkey. – Az ördögbe is, nem szeretem a rébuszokat találgatni.
– Beszélhetek bizalmasan?
– Magától értetődik.
– Ínséges esztendőben adományok özönlenek a vidékünkre, és én vagyok a kiosztó bizottság elnöke.
Röszkey a fejére ütött, mintha meg akarná magát büntetni, mintha azt mondaná magának: „Nagy szamár vagy, Röszkey, hiába vagy királyi tanácsos” , de hangosan csak ennyit mondott:
– No, no.”

Lehet, hogy nem polgárpukkasztó rémségeket, hanem az eljövendő valóságot látta meg Jókai és Mikszáth, azokat a punkba öltöző, műkörmeikkel tollszárat rágcsáló, agyonpúderezett, szó szerint funkcionális analfabéta főiskolai hallgatókat, akik most még csak zárthelyiket írnak, de aztán diplomáznak, hogy végül „üzleti filozófiájuk”-kal mindent tönkretegyenek? Diploma, intelligencia? Köszönő viszonyban sincsenek!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info