Amint életrajzírói közül Karácsonyi János egyháztörténész írta (Szent László király élete, 1925), „méltán tartották őt már a régi keresztények, méltán tarthatjuk mi is őt igazi keresztény lovagnak: Ő mindenen Krisztus Jézust követte, védelmezője volt a keresztény egyháznak”, amiért is 1046. június 27-én született (és 1095. július 29-én Örökkévalóságba költözött) uralkodónk 1192-ben szentté avattatott. A legelső magyar ember Vörösmarty szerint a király, és ha ez valakire történelmünkben százszázalékosan ráillet, Reá mindenképpen, amiért méltán lehet példaképünk ma is, az idézett énekkel vallva: „Idvezlégy kegyelmes Szent László király! / Magyarországnak édes oltalma”.

Királysága alatt elsősorban birodalma erkölcsi tekintélyét szilárdította meg, könyörtelenül fellépve a mindenkori kalmárokkal szemben, egyenesen megtiltva a keresztényeknek a velük való házasságkötést és a köreikben való cselédként tartásukat, amiért is hivatalos történelemkönyveink alakját elhalványítani igyekeznek, így hallgatva arról, mennyire a nép ajkán élt emlékezete, tekintettel legendájának hat csodájára.

Az elsőben a forró imába merült király legénye látja, hogy amikor ura éjjel belép a nagyváradi templomba, teste megdicsőülve lebeg a levegőben, a másodikban a besenyőkkel való harc közepette pusztaságba jut: vitézeit éhhalál fenyegeti, mire akaratából Isten szarvasokat és bivalyokat küld közéjük, és annyit ölnek le belőlük, amennyit akarnak, míg ő maga a kősziklákból vizet fakaszt, a harmadikban holttestét minden emberi és állati segítség nélkül viszi a szekér önmaga kijelölte nyughelye, Várad felé, a negyedikben annak, aki jó illatokat árasztó tetemét dohosnak mondja, arca a hátára csavarodik, amíg csak meg nem bánja tettét és bocsánatért nem esedezik, az ötödikben a gonosz ispán szegény katonától akar elvenni egy tálat, de amikor azt a király sírjára teszik, eszméletlenül összeroskad, míg a hatodikban két órán keresztül látják az emberek azt a csillagot, amely a királyi földi porhüvelyét őrző monostor fölött ragyog szentté avatásakor.

A középkori latin nyelven megőrzött legendák közül az övében van a legtöbb csodás elem, a király erényekben gazdag életének és uralkodásának isteni jutalmaként, az égi gondviselés megtapasztalásaként, így amikor a trónjáról elűzött Salamon király szembekerül vele Pozsonynál, megdöbbenve látja, hogy László feje felett kezükben testét tüzes tőrökkel védő angyalok lebegnek, és megrettenve menekül várbeli vitézei közé:

Mondának a vitézek: Uram, mit futsz? Lám, nem szoktál te egy, kettő avagy három előtt elfutni. Kiknek felele: Tudjátok, hogy emberek előtt nem futok. De ez nem ember, mert tüzes angyalok oltalmazzák őt.

Már életében rengeteg csoda fűződött imáihoz, harcaihoz, pénzéhez, kútjához, kocsijához, lovához, barmaihoz, füvéhez és koporsójához, halála minden alattvalóját megrendítette, amelynek jeléül – amint Garay János életéről írt költeményciklusában olvassuk – három évig megtiltották a mulatságokat:

Három évig gyászolá őt nemzete,
Mely alatt mindenki mély gyászt visele:
Zene és tánc országszerte megszünék,
Emlékét a nagy királynak így ülék!

Költészetünknek ilyetén nem véletlenül vált örökzöld eszményképévé alakja, olyannyira, hogy halála után évszázadokkal is hódolattal illették énekverseink, és hogy mennyire, mutatja közülük az alábbi latinból fordított, 1500 tájáról való, amelynek két csonka másolata maradt fenn, az egyik a Gyöngyösi-, a másik a Peer-Kódexben: ezeket egyesítette könyvében (A magyar világi líra kezdetei, 1962) Gerézdi Rabán irodalomtörténész:

Idvezlégy kegyelmes Szent László király!
Magyarországnak édes oltalma,
szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
csillagok között fényességes csillag.

Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi,
Te szent léleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.

Magyarországnak vagy kerályi magzatja,
szent kerályoknak fényes tüköre
teneked atyád kegyes Béla kerály,
hogy hozza képest kegyes kerály lennél.

Nekönk sziletíl Lengyelországban,
Mennyből adatál nagy csudaképpen.
másszor sziletíl szent keresztvíztől,
ősödnek nevén László lőn neved.

Mikoron méglen gyermekded volnál,
kihoza Béla kerály jó Magyarországba,
hogy dicsekednél te két országban,
Magyarországban és Mennyországban.

Letelepedél Bihar-Váradon,
ah várusnak lől édes oltalma;
templomot rakatál Szíz Máriának,
kiben most nyugoszol menden tisztességvel.

Környől fekesznek téged császárok,
püspökök, kerályok és jobbágyurak;
olaj származik szent koporsódból,
tetemed foglalták az szép sár-aranyból,

Téged dicsérnek szent zsolozsmával
papok, diákok és várusnépek;
téged dicsér földnek kereksége,
mert téged dicsérnek Istennek angyeli.

Te dicsekedel keráli székedben,
képed feltötték az magas kőszálra,
fénlik mint nap, salyog mint arany:
nem elégeszik senki, tereád nézni.

Te arcul teljes, szép piros valál,
tekéntetedben embereknél kedvesb;
beszédedben ékes, karodban erős.
lám mendent te ejtesz, ki tevéled küzdik.

Testedben tiszta, lelkedben fényes,
szívedben bátor, miként vad oroszlán,
azért neveztek Bátor Lászlónak,
mikoron méglen iffiúdad volnál.

Tagodban ékes, termetedben díszes,
válladtul fogva mendeneknél magasb;
csak szépséged császárságra méltó,
hogy szent korona téged méltán illet.

Mert választa az Szíz Mária,
megdicsőíte sok jó ajándékkal,
hogy te őriznéd és oltalmaznád,
neki ajánlád jó Magyarországot.

Fejedben kele az szent korona,
megbátorejta téged az Szentlélek;
kezdéd követni atyádnak életét,
rózsákot szaggatál, koronádban fízéd.

Te tatároknak vagy megtereje,
magokat szaggatád az havasokban,
te pogányoknak vagy rettenetik,
terekek mondottak feld félelmének.

Te kivagdalád az eretnekeket,
mind kigyomláltad, elszaggatád,
nem volt idédben gonoszol teve,
mert csak híred-neved mindenek rettegték.

Azért igazságnak valál bírója,
Az szép szízességnek valál koronája,
te tisztaságnak tiszta ótalma,
irgalmasságnak teljes keveteje.

Dicsérjük magyarok Szent László kerált,
Bizony érdemli mi dícséretönköt,
dicsérik őtet angyelok, mondván:
Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály.

Nem csoda tehát, hogy romantikánk legnagyobb klasszikusát, Vörösmartyt is megihlette személye, aki „Cserhalom” című elbeszélő költeményében a keresztény lovag ideáljaként örökítette meg, aki nemcsak hazánkat menti meg, hanem egy elrabolt magyar leányt is. Igen, a köztudatban leginkább lovagkirályként élt, aki uralkodása során a keresztény erények megszemélyesítőjeként egyszerre volt képes kifejezni fogékonyságát az Aquinói Szent Tamás kifejezte erkölcsi jó cselekvésére (habitus operativus bonus), a bölcsességre (sapientia), az értelmességre (intelligentia), tudományra (scientia), az ügyességre (habilitas), az igazságosságra (iustitia) – vagyis hogy megadjuk mindenkinek, ami neki jár (suum cuique) –, a tisztaságra (castitas), a józanságra (sobrietas), a mértékletességre (temperantia), az önuralomra (continentia), az alázatosságra (humilitas), az illedelmességre (honestas), a szemérmetességre (verecundia), a szelídségre (mansuetudo), az erősségre (fortitudo).

Ilyetén, amint életrajzírói közül Karácsonyi János egyháztörténész írta (Szent László király élete, 1925), „méltán tartották őt már a régi keresztények, méltán tarthatjuk mi is őt igazi keresztény lovagnak: Ő mindenben Krisztus Jézust követte, védelmezője volt a keresztény egyháznak”, amiért is, tekintettel csodatételei hitelességére, 1192-ben III. Béla által, III. Celesztin pápa jóváhagyásával szentté avattatott. A legelső magyar ember Vörösmarty szerint a király, és ha ez valakire történelmünkben százszázalékosan ráillet, Reá mindenképpen, amiért méltán lehet példaképünk ma is, az idézett énekkel vallva: „Idvezlégy kegyelmes Szent László király! / Magyarországnak édes oltalma”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info