A lipótvárosi holdudvar sztártörténésze, Gerő András, megint elemében van: az ATV-n tegnap megjelent írásában azt olvassuk, hogy nemcsak Orbán Viktor szólta le a magyarokat azzal, hogy ‘félázsiai származék’-nak minősítette, hanem Széchenyi is, amikor minket ‘tespedt és szalmaláng természetű keleti nép’-ként emlegetett, nem is szólva Adyról, aki szerint ‘a magyaroknak nem parlament, hanem ‘kancsuka’ kell’.
Milyen érdekes, amikor mivoltunkat kell elemezni, mindig csak a negatívumokat idézik klasszikusainktól a belénk örökösen csak kisebbrendűségi tudatot táplálók, azt már nem, hogy mi volt – különösen is a két említettnek – a véleményük róluk, pedig tucatnyi (csak rovatunkban több száz) publikáció tartalmazza ezeket.
Nos, ami Széchenyit illeti, elég legyen tőle csak a Felsőházban 1844. október 1-én a zsidóemancipáció tárgyában elhangzott beszédének alábbi passzusát idéznünk:
‘Az angol nemzet egyenjogúsíthatta a zsidó fajt. Mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak a vize nem romlik el és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt nem eheti meg az ember. Más példát is hozok fel. Egy bárkában ülök, és abban van a gyermekem és másnak a gyermeke, és a bárkába bejön a víz, s előttem apodictice áll, hogy e két gyermeket benn nem tarthatom. Az igaz, hogy ha a magamét lököm ki, és a másikat benntartom, azt az újságban fogják hirdetni. De bíz én inkább a magam gyermekét tartom meg, és a másikat lököm ki. E tekintetben tehát a liberalizmus egyenesen a nemzet rovására történik. És az nem vélekedés, mert apodictice, számszerűen be lehet bizonyítani, hogy minden ilyenféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve.’
Ami pedig Adyt, megannyi, mégsem idézett, sőt irodalomtörténeteinkben rendszerint elhallgatott (rovatunk ‘Ady tévedései és igazságai’ című tanulmánysorozatában részletesen ismertetett) hasonló megnyilatkozásait sem árt elővennünk, különösen, amikor, mint tette Gerőhöz hasonlóan korábban Kácsor Zsolt, mindig csak ‘keleti dancs fajtá’-ját korholó sorait nagyítóüvegezik, ugyanis a szellemiségét indulásától ismerő Hetey Zotán könyvében (Ady Bandi – Ady Endre, 1942) nem győzte hangsúlyozni, hogy a zsidóság a külső látszatot használja ki, amikor azt harsogja, hogy klasszikus költőnk ugyebár az övék volt, holott ‘az az Ady Endre, aki kis Bandi korában a zsidó templom ablakát beverte és nem tudott elmenni egy zsidó fiú mellett anélkül, hogy hátba ne vágta vagy huncutkáját meg ne húzta volna, aki jogász korában magából kikelve tiltakozott egy zsidó kolléga megválasztása ellen és örömmel asszisztált a zsidóknak egy nagyváradi kávéházból való kitessékelésénél, aki már férfi korában a ‘Duk-duk affaire’ című cikkében kikelt a beléje kapaszkodó ravasz kicsi emberek, a mellette és nevében morgó, dúló-fúló, harcoló és író csomó senki ellen, akikhez nincs semmi köze, aki a Gábor (Greiner)Andor ízetlen kupléja miatt egy keresztény újságban régi teóriáit szándékozott bővebben kifejteni az országra szabadult vad, éhes, antiszociális, barbár zsidókról, aki a fajtáját féltette a magyarság karaktervonásait megmásító, elmosó és alacsonyabb rangúvá tevő zsidó vérkeveredéstől és aki nagy mecénásával, a zsidó milliomossal csak úgy tudott barátságot fenntartani, ha évenként csak néhányszor találkoztak: nem volt, nem lehetett az övék’, ahogyan ezt mellesleg Szabó Dezső is látta, mondván, ‘vérszerint, mélyen és szükségszerűleg antiszemita volt s ez néha mámorban vagy ritka bizalmasság perceiben kicsuklott belőle, de ez az ember, akiben annyi szép nagy bátorság volt, a megsemmisülés ösztönös félelmével félt a zsidóságtól’.
Igen, Széchenyi és Ady (mint ahogyan amúgy minden klasszikus költőnk, írónk, politikusunk) valóban sokszor ostorozta kétségtelen tespedtségünket, de ugyanakkor, mint láthatjuk, a mindenkori Gerő Andrásokat, vagyis a belénk örökösen csak kisebbrendűségi tudatot táplálókat is, legyenek azok bármilyen etnikumhoz vagy társadalmi kaszthoz tartozók, amiért is idézett, általuk már ki tudja hányszor kisajátított költőnk amolyan ‘ars poetica’-ként vallotta (Margita élni akar című ciklusában) már száz évvel ezelőtt, hogy megbolygatja a ‘zsidó boj’-t, hiszen ő nem ‘gróf, pap, léha vagy zsidó, ügyes vagy seftes’.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
