A keresztény igazságok megkérdőjelezőit, sőt megtagadóit jó ideje már vezető egyházi testületekben is megtaláljuk, melyek valósággal szégyellik az Isten által kinyilatkoztatott s az Egyház által a hívek elé tárt hitigazságokat, a dogmákat, így teljesítve be az 1789-es francia forradalom trón- és oltárfosztó akaratát, ugyanakkor azokat a klerikusokat és híveket, akik ragaszkodnak hozzájuk, megbélyegzik, mint az előbbiek közül Marcel Lefebvre francia érseket, a Szent X. Piusz Papi Testvériség alapítóját, akinél pedig Hyacinthe Thiandoum dakari püspök szerint senki sem tett többet a katolikus hit tisztaságáért a huszadik században: minderről a Pax Hungarica Mozgalom szervezésében a Prohászka Ottokár Népfőiskolán 2012. május 6-án hírportálunk főmunkatársa, Ifj. Tompó László irodalomtörténész tartott előadást.
Az érsek magyarul is olvasható műve, az eredetileg 1985-ben megjelent, magyarul Tudós-Takács János szakavatott fordításában és előszavával olvasható Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz, mindmáig alapos analízis arról, ami a Katolikus Egyházban az 1789-es francia forradalom és a szabadkőművesség akaratából a Második Vatikáni Zsinat (1961-1965) óta végbemegy, ugyanis a XXIII. János pápa által meghirdetett „aggiornamento”, „nyitás” a világra („tágasra kell tárni az Egyház ablakait a világra, friss levegőt kell beengedni áporodott falai közé”) megfeledkezett, arról, hogy kívüle a levegő halálosan szennyezett.
Marcel Lefebvre 1905. november 29-én az észak-franciaországi Tourcoing-ben született. 1923-tól a római Francia Szemináriumban tanult, ahol filozófiából és teológiából doktorált, 1929-ben Lille-ben való pappá szentelése után két évvel belépett a Szentlélek Atyák missziós rendbe.1932-ben az észak-afrikai Gabonba küldték misszionáriusnak, püspöke azonban a Libreville-i szemináriumba kinevezte teológiaprofesszornak és spirituálisnak, ahol hat éven át tanított. Kispapjainak zöme később püspök lett. 1947-ben XII. Piusz pápa az afrikai Dakar apostoli vikáriusává, Achille Lienart bíboros pedig püspökké szentelte, majd 1948-ban a pápa az egész francia anyanyelvű Afrika apostoli delegátusává tette. Fő feladatának a papi hivatásokra buzdítást és a hagyományos papnevelést tekintette, apostoli delegátusként több mint harminc egyházmegyét állított fel, működése alatt az elemi iskolák hatszorosára, a középiskolák tizenhétszeresére nőttek. 1955-ben a pápa a szenegáli Dakar érsekké nevezte ki, ám1959-ben visszatért Európába, hogy a Szentlélek Atyák általános főnöki tisztségét betöltse. 1960-ban XXIII. János pápa pápai trónállóvá nevezte ki s meghívta a Második Vatikáni Zsinatot előkészítő Központi Bizottságba is, hiszen nemhogy nem ellenezte egy egyetemes zsinat megtartását, hanem nagy reményekkel üdvözölte, tekintettel arra, hogy ő is szükségesnek látta annak végiggondolását miként lehetne egyrészt a liberális tanításokkal szembeszállni, másrészt mennyiben lehetne a hatékonyabb hithirdetés érdekében a modern technikai vívmányokat felhasználni.
A zsinat persze hatalmas előkészületeket igényelt volna, időben legalább egy évtizedet, ennek ellenére igen rövid idő állt rendelkezésre, amely önmagát nem dogmatikusnak, hanem pasztorálisnak tekintette, vagyis nem volt célja, hogy Isten által kinyilatkoztatott s az Egyház által a hívek elé terjesztett igazságot, azaz dogmát mondjon ki. Megtapasztalva azonban, hogy a számszerűleg ugyan kisebbségben lévő, ámde annál agresszívabb progresszív, liberális teológusok (különösen is Yves Congar, Karl Rahner, Hans Küng, Marie-Dominique Chenu, Edward Schillebeeckx) határozzák meg a zsinat lefolyását, két dekrétumot nem írt alá azok kétértelműsége miatt, a vallásszabadságról szóló, „Dignitatis humanae” és az ökumenizmusról szóló „Unitatis redintegratio” kezdetűt, amiért az előbbiből nem derül ki egyértelműen, hogy az ember fizikai-pszichikai kényszerrel ugyan nem, de erkölcsileg köteles szilárdan hinni, azaz igaznak tartani azt, amit Isten kinyilatkoztatott s hogy a lelkiismeret sem szubjektíven felfogandó, vagyis mindenkinek objektíven kell tájékozódnia, melyik az Isten által kinyilatkoztatott vallás, az utóbbiból pedig, hogy Krisztus Egyháza csak a Katolikus Egyház (mivel csak ez fogadja el a teljes kinyilatkoztatást), következésképpen hamis a zsinat egyik fő teológusa, Karl Rahner érvelése, miszerint szükségképpen mindenki „névtelen”, „anonim” keresztény, elfeledve, hogy aki tudatosan elutasítja a dogmákat, semmiképpen sem tartozik az Egyházhoz, de még csak nem is „anonim keresztény”, és aki jóhiszeműen másvallású, nem a saját vallása révén, hanem annak ellenére üdvözülhet.
Lefebvre érseket a progresszisták válaszul pergőtűz alá vették, holott azzal, hogy nem írta alá az említett dekrétumokat, nem vált eretnekké, hiszen aki az amúgy is csak pasztorális, de nem doktrinális zsinat bármely dokumentumát nem fogadja el részben vagy teljesen, mert nem látja világosan, miként lehet azt a már kimondott dogmákkal összeegyeztetni, nem vét a katolikus hit ellen, mivel a zsinat egyetlen tanítása sem dogma, és a veritas, az igazság vonalán a dogma a nem-dogmával szemben mindig prioritást élvez. Tudta, hogy a zsinati szövegek kétértelmű megfogalmazásával, az eredetileg tiszta, ortodox kifejezéseknek új, liberális-modernista jelentés adásával, legfőképpen a többi világvallással a speciális katolikus tanítások jelentősége hangsúlyozásának háttérbe szorításával járó párbeszéddel valódi céljuk a szabadkőművesség Egyházon belüli térnyerésének előmozdítása, továbbá, hogy mindennek alapja a Szent X. Piusz Pápa által elítélt modernizmus, amely először is nem ismer objektív igazságot, hitet, másodszor hirdeti, hogy mindenkiben vagy egy tudatalatti szükséglet Isten után, melynek érzése aztán egyesíti az embert a lelkében élő Istennel, s ennek átélése a hit, amely csupán vak érzelem, harmadszor a hit formulái, a dogmák nem tartalmazzák, csak szimbolizálják az igazságot, amelyeknek mindig alkalmazkodniuk kell a változó világhoz, a különböző kultúrákhoz, negyedszer, a hitforrások, így a Szentírás is egyéni vallási tapasztalatok irodalmi gyűjteménye csupán, de nem Istentől sugalmazott és a próféták, evangélisták által lejegyzett mű, így a tudomány nem tud vele mit kezdeni.
Ugyanakkor a liturgia progresszista reformjai ellen is fellépett, de nem elsősorban a latin helyett a nemzeti nyelvű misézés miatt (hiszen, amint maga mondta, inkább bemutatná a régi misét franciául, mint az újat latinul), hanem mert az új miserend, a „Novus Ordo Missae” nem tükrözi kellően a szentmise áldozati, hanem csak lakoma-jellegét, hangsúlyozva, hogy a katolikus tanítás szerint a szentmise se nem úrvacsora, agapé, se nem „Isten népének összejövetele”, hanem Krisztus keresztáldozatának vérontás nélküli bemutatása: Krisztus kereszthalálának a Golgotán bemutatott engesztelő áldozata végtelen értékű, nem szorul kiegészítésre, de szenvedése előestéjén, az Utolsó Vacsorán láthatatlanul a kenyeret valóságos testévé és a bort valóságos vérévé változtatta és megismétlését a világ végezetéig elrendelte, így a szentmise lényegét tekintve áldozat-jellegű, ugyanakkor mivel áldozáskor a pap magához veszi az Istenember testét és vérét, lakoma jellegű is, de ez a szentmisének csak kiegészítő része, amely nem homályosíthatja el az elsődleges áldozati mivoltot. A liturgikus reformmal a cél, amint kidolgozója, Annibale Bugnini megfogalmazta, az volt, hogy minden olyat el kell a hagyományos liturgiából törölni, ami egy protestánst vagy egy zsidót zavarhat vagy amin ők megbotránkoznak, hiszen amint Alexander Bea bíboros1962-ben bevallotta a “B’nai B’rith” (“A szövetség fiai”) szabadkőműves páholy egy emberével készített interjújában, a francia forradalom jelszóhármasságát (szabadság, egyenlőség, testvériség) igenis szintetizálni lehet, sőt kell a kereszténységgel.
Az érsek közel ötszáz társa ugyanakkor határozati javaslatban követelte, hogy a zsinat ítélje el a kommunizmust, ez azonban mégsem történt meg, mondván, mivel pasztorális zsinatot tartanak, ezzel nem foglalkoznak. Az igazi oka azonban az volt, hogy 1962-ben Eugène Tisserant bíboros XXIII. János pápa megbízásából a franciaországi Metz-ben egyezményt írt alá Nyikita Szergejevics Hruscsov megbízásából az oda látogató Adzsubejjel és Nikodémosz pátriárkával, amelyben a Vatikán megígérte, hogy a zsinat nem fogja elítélni a kommunizmust, cserébe (persze KGB-megfigyeléssel) egyes püspökök (köztük számos magyar) és ortodox megfigyelők viszont jelen lehetnek majd rajta. A vatikáni, leginkább Adrányi Gábor egyháztörténész könyvében (A Vatikán keleti politikája és Magyarország 1939-1978. A Mindszenty-ügy, 2004) leleplezett „Ostpolitik”, keleti politika ellen mellesleg Lefebvre érsek mindvégig tiltakozott, így amikor 1974-ben VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket „megüresedett”-nek nyilvánította, rámutatott, hogy Mindszenty József bíboros feláldozásával csak zöld utat adnak a békepapi mozgalomnak.
Zsinati magatartásának iménti áttekintése után kanyarodjunk vissza pályájához! A Szentlélek Atyák általános főnöki tisztségéről az ott is bekövetkezett reformok miatt 1968-ban lemondott, ugyanakkor egyre többen kérték fel arra a zsinattal elégedetlenkedő papok és hívek, hogy segítse a papnevelést. Eleinte sokat vívódott, így először a visszavonulás gondolatával foglalkozott, végül mégis úgy döntött, hogy vállalja annak a kilenc szeminaristának kiképzését, akik nála jelentkeztek. A fribourgi püspök, François Charrière örömmel fogadta tervét, maga pedig bérelt egy házat szeminaristáinak otthonul s elhatározta a Szent X. Piuszról elnevezett Papi Testvériség alapítását, amelynek összeállította reguláit és az említett püspökkel jóváhagyatta azokat: így született meg tehát 1970. november 1-én a Testvériség a fribourgi egyházmegyében a hagyományos trienti rítus bemutatására és a papképzés biztosítására, amelyet Róma elfogadott püspöki jogú intézményként. Első szemináriumát a svájci Écone-ben létesítette, ahol a növendékek számára egyre nőtt, így1970-ben 11-en, 1974-ben 40-en léptek be.
A progresszisták egyre erőteljesebb ellenkezésének hatására 1974-ben két apostoli vizitátor látogatott Écone-ba, ami után Lefebvre egy nyilatkozatot tett közzé, miszerint „teljes szívvel-lélekkel ragaszkodunk a katolikus Rómához, a katolikus hit fenntartásához szükséges hagyományok őréhez, az örök Rómához, a bölcsesség és igazság úrnőjéhez, ezzel szemben visszautasítunk és mindig is visszautasítottunk Róma részéről minden neomodernista és neoprotestáns tendenciát, ami világosan megnyilvánult a II. Vatikáni Zsinatban és a zsinat után minden reformban, amely ebből származott”, azonban 1975. február 13-án Rómába hivatták teológiai megbeszélésre, amit aztán márciusban egy újabb követett, majd az év májusában az új fribourgi püspök visszavonta elődje jóváhagyását a Testvériség működésére, csakhogy jogtalanul, hiszen ha egy püspök a saját egyházmegyéjében létrehoz vagy engedélyez egy társulatot, azt utódja nem törölheti el Róma jóváhagyása nélkül, amely az első püspök jóváhagyását védi ilyenkor, nehogy létbizonytalanságoknak legyenek kitéve az új alapítású társulatok. A betiltás tehát nem Róma által történt, így kánonilag jogtalan volt.
Erre való tekintettel folytatta működését, így1976. június 29-én több szeminaristáját pappá szentelte a Testvériség számára, ami a progresszisták hatalmas tiltakozását váltotta ki, így büntetésül 1976. július 22-én a szertartások végzése alól felfüggesztették, amellyel szemben
a „Codes Iuris Canonici” 1321. kánonjára hivatkozott, amely leszögezi: „Nemo punitur, nisi externa legis vel praecepti violatio ab eo comissa, sit graviter imputabilis ex dolo vel ex culpa.” („Csakis az van megbüntetve, akinek egy törvény vagy parancs külső megszegése csalárdság vagy bűn elkövetése miatt súlyos mértékben betudható.”) Az egyre nagyobb hatású Testvériség vezetését 1983-ban egy német papra, Franz Schmidbergerre bízta, s ugyanezen évben Castro Mayer brazil püspökkel levelet írt II. János Pál pápának, kérve, tárja fel végre az egyház drámai helyzetének okát, hiszen, amint már VI. Pál pápa 1972-ben elmondta, „a Sátán füstje néhány repedésen át behatolt Isten templomába, utat tört magának a kétség, nyugtalanság, elégedetlenség, szembeszegülés”, de választ nem kaptak. Ezután is többször kért a pápától engedélyt munkája folytatására, aki azonban mindannyiszor elutasította kérését.
Sokáig gondolkodott, hogyan folytassa küzdelmét, mi lesz Testvériségével halála után. Szükséghelyzetbe kerülve végül úgy döntött, hogy mivel sokszori kérése ellenére sem kapott engedélyt püspökszentelésre Testvérisége számára, és halála közeleg, négy papját segédpüspökké szenteli fel, akiknek egyetlen feladatuk a papszentelések végzése lesz. Semmiképpen sem akart tehát egyházszakadást és bízott abban, hogy a pápa utólag megérti döntését. Így következett be 1988. június 30-a, amikor is Écone-ban négy papját püspökké szentelte: Bernard Fellay-t, Alphonso de Galarretát, Tissier de Mallerais-t és Richard Williamson-t. Egyházjogi problémát csak az 1382. kánon okozott, amely kimondja, hogy kiközösített az Egyházból, aki pápai engedély nélkül püspököt szentel. Ezt a kánont azonban azért hozták korábban, hogy a kínai egyházszakadást megakadályozzák, mivel a kommunisták ott Rómától független, általuk befolyásolható nemzeti egyházat akartak létrehozni, így erőszakkal rávettek egyes kínai püspököket, hogy pápai engedély nélkül szenteljenek püspököket, így nem tudhatták előre, hogy ez később más esetben mit eredményez.
Róma sajnálkozott a négyes szentelés miatt, ám a négy püspökről mint skizmatikusokról és nem mint kiközösítettekről nyilatkozott, hiszen az előbbiek csupán egyházjogi kérdésekben nem engedelmeskednek Rómának, de vele tanbelileg (doktrinálisan) egységben vannak.
A szentelés miatti hivatalos elítélése persze a vatikáni és nyugat-európai progresszistákon kívül nem utolsósorban a kommunista és liberális politikai erők nyomására történt, amelynek jeleként a szovjet „Izvesztyija” és az olasz „Unita” lap már 1976-ban követelte az érsek elítélését, hiszen köreiket egyre jobban zavarta az érsek tántoríthatatlansága és a hívek sokszor százezreinek kiállása személye és Testvérisége, hovatovább a tiszta katolikus tanítás mellett, így például megtörtént, hogy prédikációjában az ezt képviselő politikusok közül Jean-Marie Le Pen megválasztására szólított fel kétszázezer hívőt, ugyanakkor nem osztotta egyes túlzó hívei (a szedevakantisták) álláspontját, miszerint XII. Piusz után érvénytelenek voltak a pápaválasztások, azóta pedig a péteri szék üres. Rövid szenvedés után 1991. március 25-én hunyt el Martigny-ben s az Écone-i szeminárium sírkertjében temették el.
Halála előtt két évvel Franz Schmidberger atya tényként állapította meg a II. Vatikáni Zsinat időzített bombáiról tartott előadásában, hogy „a katolikus egyház ma már nem 800 milliós sereg, Isten jól szervezett hadi népe, hanem lankadtak, alvók, szökevények fáradt csoportja, akiknek a Mester ügye teljesen közömbös vagy akár az ellenséggel is közösködnek.” Ennek sokasodó jeleit látjuk különösen is a sokak által ma is oly megcsodált „művelt” nyugaton, mégis minden öntudatos katolikus Lefebvre érsekkel rendületlenül hisz az önmagát a történelemben mindvégig kinyilatkoztató Isten Fia Péternek adott ígéretében „Tu es Petrus, et super hanc aedificabo ecclesiam meam, et portae inferi non praevalebunt adversus eam, et tibi dabo claves regni caelorum. Et quodcumque ligaveris super terram, erit ligatum et in caelis : et quodcumque solveris super terram, erit solutum et in caelis.”(„Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, és a pokol kapui sem vesznek erőt rajta, és Néked adom a mennyek országának kulcsait. És amit megkötendesz a földön, meg lészen kötve a mennyekben is, és amit föloldandasz a földön, fel lészen oldva a mennyekben is.”)
E hitben méltán lehet példaképünk Lefebvre érsek, a huszadik század Szent Athanáza, akinek ókori elődjéhez hasonlóan egyetlen célja az volt, hogy megmutassa, a katolikus hit az igazág úrnője, kőoszlopa, amiért megfogadta Szent Pál Timóteusnak írt intelmét: „Eljön az idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” (2 Tim 4, 3-5.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
