Szépirodalmunk olyan, mint egy terebélyes óriásfa, amelynek gyökerét létünk, törzsét gondolataink alkotják, sokas ágait pedig az azokat művészileg tolmácsoló költők, írók, így csak akkor egészséges, ha nem kurtítjuk, hanem ápoljuk őket: alighanem ez a gondolat jut eszünkbe, ha elhaltnak hitt, valójában azonban mindig újabb hajtásokat adó ágaira gondolunk, melyek közül ilyen a száztíz évvel ezelőtt, 1902. március 19-én Budapesten elhunyt Tolnai Lajos, tizenkilencedik századi elbeszélő- és regényirodalmunk méltatlanul elfeledett alkotója, aki felismerte, hová vezet a morális kritika totális tűrhetetlensége, a dolgok nevén nevezésén való vérig sértődés, a moralitás mortalitásra cserélése, a kisebbrendűségi komplexumokkal megterheltség, melyek miatt hovatovább az öngyilkos önlemondás népe vagyunk.

Kegyetlen szarkazmussal, metsző iróniával jellemezte a patópálosságot, az úrhatnám dzsentriket s a Bach-korszakbeli falvaink átlagnépét, a Wass Albert megfogalmazása szerinti ‘átoksori kísértet’-eket: legfőbb regényei közül ‘Az urak’-ban (1872) hőseit, a hejehujás-dínomdánomos kálvinista parasztok élhetetlenségét, a közülük a legmódosabbak közé beházasodó osztrák-cseh hivatalnokok által való romlást mutatta be, ‘A báróné ténsasszony’-ban (1882) a marosvásárhelyi és általában a székely társadalmat állította pellengérre csupán vegetálásra alacsonyodott életük miatt (olyannyira, hogy alakjaiban az érintettek úgyszólván mindegyike magára ismert, amit persze sohasem bocsátottak meg neki), ‘Az oszlopbáró’-ban (1884) az arisztokraták, nemesek, a vidéki úriemberek léhaságát ostorozta, ‘A polgármester úr’-ban (1885) egy született úriembernek a falu, kisváros, mi több, az egész ország uborkafára felkapaszkodóival folytatott szélmalomharcát ábrázolta, kifejtve, mennyire elősegíti mentális állapotaink további süllyedését a hírlapirodalom kiterebélyesedése, hiszen ‘egy-egy cikk után özönlik az előfizető’, íróik pedig csaknem mind parvenük.

Kortársai, mindenekelőtt a kritikus Gyulai Pál, megrótták, amiért szerintük túlságosan egysíkúak jellemábrázolásai, melyeket egzisztenciális sikertelenségeiből fakadó pesszimizmusa árnyékolt be, majd Pintér Jenő, amiért személyeskedő, tekintélygyűlölő tollával azt akarta elhitetni, hogy ‘ez az ország a pernahajderek zsákmánya’ és csak egyetlenegy becsületes férfiú tudná megváltani, ő maga, azonban, ha figyelembe vesszük, hogy hasonló társadalomkritikával, nemzetbírálattal mások is éltek századában, mint mindenekelőtt Kuthy Lajos, Nagy Ignác, messze nem állt mindezzel egyedülállóan: vitathatatlan érdeme, hogy a kiegyezés utáni bódulatban is megmaradt esetenkénti túlzásai ellenére örök realistának, mert már ő is felismerte, amit irodalmunk színe-javából aztán Szabó Dezsőtől Németh Lászlón és Wass Alberten át Csurka Istvánig oly sokan, hová vezet a morális kritika totális tűrhetetlensége, a dolgok nevén nevezésén való vérig sértődés, a moralitás mortalitásra cserélése, a kisebbrendűségi komplexumokkal megterheltség, melyek miatt hovatovább az öngyilkos önlemondás népe vagyunk.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info