Japánt a régi utazók nemcsak természeti erőforrásokban kimeríthetetlen egzotikus birodalomnak tartották, hanem, szemben a nagyhatalmakkal, kiváltképpen Amerikával, a mégoly nomád körülmények között is virágzó társas lét földjének, ahol bizony sok templomba járó keresztényt megszégyenítően tudják, mi is a felebaráti szeretet, amelynek bizonyságául elég az alábbi, a fukusimai földrengést követő történet.

A természeti katasztrófa után az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna, törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott. Nagy nehezen a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson és próbálta elérni az asszony testét, remélve, talán még életben találja, viszont a hideg, merev test ennek ellenkezőjéről árulkodott. Az osztag majdnem tovább is állt, de az osztagvezető úgy érezte, hogy vissza kell menniük hozzá.

Ismételten letérdelt és benyúlt a keskeny résen, hogy megtapogassa az asszony teste alatt levő kis helyet, amikor felkiáltott: ‘Egy gyermeket találtam!’ Az osztag tagjai elmozdították a romokat a halott asszony körül, és egy virágos takaróba göngyölt, három hónapos kisfiú feküdt édesanyja holtteste alatt! Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse, háza összeomlásakor saját testével védte meg. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt. A mentőorvos, amikor a takaróját szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne, képernyőjén SMS-üzenettel:

‘Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.’ A jelenlévők a telefont kézről kézre adták
és egymás után fakadtak könnyekre. ‘Ha ezt túléled, emlékezz, hogy szeretlek.‘ Íme egy japán anya gyermeke iránti szeretete! Hiába, ‘nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint annak, aki életét adja barátaiért’. (Jn 15, 12-17)

Ifj. Tompó László – Hunhír.info