Március idusára készülve a számvetés kikerülhetetlen igényével, bármennyire is sokkoló igazság, múltunk és jelenünk történéseinek tanulmányozása arról győzi meg a maradék gondolkodó elméket, hogy bizony hiába ostorozzuk folyton a nemzetiségeken belüli és kívüli titkos társaságokat, felforgató mozgalmakat, ha mi magunk egyrészt tevékenységük ellen érdemben semmit sem teszünk, másrészt önkritikátlanságunkkal, viselkedésképtelenségükkel hovatovább hozzájuk hasonlókká válunk.
Nem nézünk tükörbe. Nem lehet elégszer nyomatékosítanunk, hogy semmi sem táplálja jobban a logisztikai erőforrásainkra vágyakozó ellenségeink erőszakosságát, mint vezetőink irántuk megmutatkozó gyávasága, a szellemi javainkat képviselők mindenkori lebecsülése, amelynek talán legkézzelfoghatóbb jele, hogy, szemben például Japánnal, nálunk a pedagógus, politikai-társadalmi rendszerek váltakozásaitól függetlenül valahogy mindig a ‘nemzet napszámosa’, továbbá, hogy valamennyi médiumban a kultúráról szóló hírek a legutolsók között szerepelnek (annak függvényeként, hogy a gazdasági erőforrásokból éppen ‘mennyi marad reájuk’), az önálló identitásvédelemre való elemi képtelenség, ennek jeleként önmagukat fennen nemzetiként definiáló pártjaink, mozgalmaink, civil közösségeink közönye diagnózist és terápiát egyaránt felmutató értelmiségijeink erkölcsi-anyagi támogatása iránt.
Mindez persze messze nem új, olyannyira nem, hogy amint Szádeczky Kardoss Lajos, a székelység első rendszeres történetírója írta (A székely nemzet története és alkotmánya, 1927), a tizenkilencedik századvégen ‘a Székelyföld sovány földje, a nép elszegényedése s nagy szaporasága miatt nem volt könnyű otthon a megélhetés és elhelyezkedés, úgyhogy a múlt század végén a kivándorlás a Székelyföldön is megindult: az intelligens osztály fiai elhelyezkedtek a hivatalokban, az erdélyi és magyarországi nagyobb városokban s a fővárosban, a nép fiai munkát vállaltak az ipartelepeken, gyárakban, vasútnál, csendőrségnél’, így ‘Románia fővárosa és nagyobb városai közel százezer székelyt vonzottak át és foglalkoztattak háztartásuk, földművelődésük, iparuk színvonala emelésére’, mint ahogyan ma földjükön sokszorosan több vendégházaikban a román turista, mint a közülük való.
Mindazokat pedig, akik az egyéni és közösségi romlás szimptómáit tollukra tűzik, rendre renegátokként, hazaárulókként, saját fészkükbe piszkítókként tüntetjük fel, vagy nem tudva, vagy tudatosan elhallgatva, hogy ilyetén akkor Zrínyi Miklóst, Berzsenyi Dánielt, Kölcsey Ferencet, Vörösmarty Mihályt, Petőfi Sándort, Tompa Mihályt, Széchenyi Istvánt, Vajda Jánost, Ady Endrét, Szabó Dezsőt, Németh Lászlót, Nyirő Józsefet, Sinka Istvánt, Sértő Kálmánt, Alföldi Gézát, Wass Albertet, szóval irodalmunk színe-javának alkotóit is nyugodtan azoknak tarthatjuk, akik már a maguk korában mentálisan annyira tragikusnak találták helyzetünket,hogy gyakorta sohasem hivatkoztak ’tiszteletre méltó kivételek’-re, ha népünk egészének agóniához közeliségéről vallottak, mert tudták René Descartes-tal, hogy korlátaink őszinte elismerése, mi több, legyőzni akarása nemhogy nem bűn, hanem erény.
Nem tudunk viselkedni. Ez sem mai jelenség, éspedig olyannyira nem, hogy az egykor íratlan illemszabályok már a mai állapotainkhoz képest persze nem minden ok nélkül visszasírt két világháború közti negyedszázadban is már mintha csaknem kiveszőben lettek volna, hiszen, amint Tihanyi Tibor piarista megjegyezte diákoknak szánt etikai illemkódexében (Finoman, úriasan, 1938), ‘van üres formavadászat, amely nagyképűvé és mesterkéltté teszi az embert, de vannak bizonyos szabályok, amelyek finommá, úrivá teszik megjelenésedet: ezek a törvények szó szerint nincsenek benne sem a Tízparancsolatban, sem az országok törvénykönyveiben, mégis kötelezők, semmibe vevésük már magában hordja ítéletét: hiába végzed el a gimnáziumot, egyetemet, ha az életnek ezeket a hajszálfinom fegyelmi szabályait nem oltottad véredbe, faragatlan alaknak fognak tartani’.
Már akkor emlékeztetni kellett úri középosztályunkat, mennyire nem illik nyakra-főre tegeződni, egymás fizetése, megélhetési viszonyai iránt önként érdeklődni, férfinak a nőnek kezét nyújtania, nőnek férfit leszólítania, vagyis ami a legelharapózottabb, a másik emberi esendőségeit, magánéleti visszáságait, pláne világnézete lejáratása céljából, nyilvánosan kiteregetni (amint tették nemrégiben erkölcscsősz tollforgatók Csurka Istvánnal halála után!), miként szigorúan kerülendők, amint Makkai János feltárta mindannyiunk számára mindmáig etikai útmutatóul szolgáló művében (Urambátyám országa, 1942), a németből fordított jiddis eredetű szólásmondások, a ‘pesti nyelv’ széles tömegek által rendszeresen használt érzelemszegény kifejezéskészletéből a ‘sag schon’, a ‘mondd már’, a ‘nekem legyen mondva’, a ‘te jó Isten!’ szólásformák, nem is szólva belőlük mindennapjaink alábbi kifejezéseiről:
ajvé (ajaj), balhé (botrány), barchesz/barhesz (fonott kalács), behemót (hatalmas), bóvli/bóvel (értéktelen), brahi (vicc, tréfa, ugratás), cefet, cefetül érzi magát (rossz, rosszul van), dafke (csakazértis), éceszgéber (ötletadó), elpaterol (megszabadul valakitől/valamitől), gajdol (zajong), handlé (házaló, ószeres), hapsi (szabad) férfi, haver/háver (barát), herót (félelem, gond), hirig (verekedés), jatt (kézfogás, megvesztegetés), kajak (erő), kibic (megfigyelő), lébecol (könnyelműen él), lejm (lopás), majré (félelem), mázli (szerencse), melák (hatalmas), meló (munka), mószerol (beárul, följelent), rahedli (rakás, kupac), rebach (nyereség), smucig (fösvény, zsugori), smúz (fecsegés), sóher (fukar), srác (kisfiú), stika (titok), stikli (csel), szajré (holmi), tarhál (pénzt kéreget), topis (rongyos), tróger (hitvány alak), amelyeket, amint Makkai írta, a jobb érzésű magyarok igyekeznek elkerülni.
Március idusára készülve a számvetés kikerülhetetlen igényével, bármennyire is sokkoló igazság, múltunk és jelenünk történéseinek tanulmányozása arról győzi meg a maradék gondolkodó elméket, hogy bizony hiába ostorozzuk folyton a nemzetiségeken belüli és kívüli titkos társaságokat, felforgató mozgalmakat, ha mi magunk egyrészt tevékenységük ellen érdemben semmit sem teszünk, másrészt önkritikátlanságunkkal, viselkedésképtelenségükkel hovatovább hozzájuk hasonlókká válunk.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
