Irodalomtörténetünk árnyoldala, hogy a Tiszaeszláron 1882. április 1-én történt rituális gyilkosságról, Solymosi Eszter vérének vételéről elbeszélőink közül számosan, akik ugyan nem alkottak korszakosakat, viszont egy-egy társadalmi réteg gondolkodásának a klasszikusok tökélyétől elmaradó, az átlagosnál viszont magasabb igényű tolmácsolásával mégis megörökítették nevüket, eleve elfogultan, vagyis a vádlottakat élből felmentő politikai propaganda megrendelésére vallottak, mint az 1842. március 11-én Mezőszentgyörgyön született, 1916. április 13-án Budapesten elhunyt Eötvös Károly.
Mielőtt az akkor történtekről rovatunkban megemlékeznénk, nem lehet elégszer nyomatékosítanunk, mennyire végzetesen elfogultak a róluk tankönyveinkben, közmédiumainkban kizárólagosan hitelesekként ajánlott regénybeli feldolgozások, mint az amúgy tájábrázolásban, természetleírásban jeles Eötvös Károlyé (A nagy per, 1902), vagy a kisvárosi középosztály atmoszférájának ábrázolásában kitűnő Krúdy Gyuláé (A tiszaeszlári Solymosi Eszter,1931), amelyekkel ellentétben azon keveseké, akik ha művészileg nem is emelkedtek nemhogy klasszikusaink, hanem közéjük sem, mindmáig teljesen elhallgatottak, mint az újságíró-szabadságharcos Kászonyi Dánielé (Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat, 1882) és a tárgyait a leginkább székely mesevilágből merítő elbeszélő-szerkesztő Szépvizi Balás Béláé (Kánaán pusztulása, 1922).
Arról persze nem szólnak a perismertetéstől elállók, hogy a vádlottakra a Rotschildok nyomására, Tisza Kálmán miniszterelnök támogatásával felmentést kérő védőügyvéd, a regényéért megbízóitól százezer júdásforintot kapó Eötvös valójában azt akarta, hogy a bűnügy aktái „legyenek örökre bezárva”, míglen az azokat hitelesen ismertető vizsgálóbíró, Bary József emlékirata (A tiszaeszlári bűnper, 1933), noha újra hozzáférhető, mindmáig nem kortörténeti tananyag, elvégre, ahogyan maga írta, a genetikusan származásszakértők határtalan érzékenysége lehetetlenné teszi a történtek tényszerű bemutatását, ha pedig valaki mégis erre vállalkozik, csak arra számíthat, hogy a kulisszák mögé sohasem látó közvélemény előtt „középkori gondolkozású, elmaradt gyűlölködő”-nek, „politikailag inkorrekt”-nek fogják érte tekinteni.
Ők azok, akik vagy soha nem tudták, vagy elfeledték, hogy az egyéni vagy közösségi bűnök megvallása sohasem bűn, hanem mindig erény, a mentális mivolt egyik alapfeltétele, ezért, ahogyan Luzsénszky Alfonz írta (A zsidó nép bűnei, 1941), nem lehet valakit eleve antiszemitának tekinteni, ha ezeket a történetírás szigorú tárgyilagosságának színvonalán ismerteti, vagy ha mégis, ugyanezen az alapon kissé hosszú lenne a „politikailag inkorrekt”-ek jegyzéke, kezdve akár magával Jézus Krisztussal, feltéve a mindmáig időszerű kérdést, hogy aki nem saktervédő, már eleve antiszemita?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
