Százhúsz éve, 1892. február 29-én született (és 1945. április 2-án Győrött halt vértanúhalált) Boldog altorjai báró Apor Vilmos püspök, a magyar katolicizmus vértanúinak egyike, aki saját testével védte a leányokat és asszonyokat az őket elrabolni, megerőszakolni akaró bevonuló vörös muszkáktól, akiknek lövéseibe belehalt.
Ha egyszer elkészülnek a magyar mártírakták, aligha lesznek vékonyabbak az ókeresztény korban születetteknél, tekintettel az 1919-es 133 nap alatt megkezdődött és 1945-től folytatódott üldözésekre s vértanúságokra, mindazokra, akik elmondhatták az ő püspöki jelmondatával, hogy crux firmat mitem, mitigat fortem, a kereszt erősíti a szelídet és szelídíti az erőset.
Amikor vértanúságára gondolunk, természetesen nemcsak Reá, hanem ilyetén mindazokra emlékezünk, akik anélkül, hogy önként keresték volna a hősiesség kinyilvánításának e módját, a döntő pillanatban önfeláldozásukkal bizonyították ragaszkodásukat hitükhöz, nemzetükhöz, tudván, „nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért”. (Jn 15, 13)
Ha tehát nyilvánvalón túlzás is, amit kiváló felvidéki papköltőnk, Mécs László írt róla versében, miszerint ő volt „a legutolsó magyar úr” (hiszen akkor joggal megkérdezhetjük, az ugyanilyen sorsú, vagy a további becsületes életükkel is hősiességről tanúskodó papok és hívek nálánál kevésbé tisztelendők?), mindenesetre kiállásával vitathatatlanul boldogjaink közé került, hiszen
A győri püspök palotája
pincéiben szorongva, fájva
bújtak szüzek, anyák, apácák,
midőn a harc orkánja dúlt.
A püspök kint állt s védte házát
a Tízparancs tábláival.
Vér mámorával, beszeszelve
katonák jöttek, követelve
mit szemérmes száj szólni restell
– fején, mellén és vállain
lövést kapott s e hősi testtel
megvédte mégis szüzeit.
A négy lövés keresztalakja
testét-lelkét szentté avatja:
amíg egy ország romja füstölt,
a Tízparancs tábláival
így halt mártírhalált a püspök,
a legutolsó magyar úr.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
