Egyre elfeledettebb igazság, hogy csak édes anyanyelvünkön vagyunk képesek igazán gondolkodni, így akik rombolják, szellemi szegénységi bizonyítványt állítanak ki ezzel önmagukról, emiatt, ahogyan már a Zieglernek született Gárdonyi Géza is rádöbbent, kiveszőben édes anyanyelvünk, amelyet pedig, Kölcsey Ferenc szavaival, ‘lehetségig művelni’ egyenesen elemi kötelesség, különben kipusztulunk!
A Zieglernek született Gárdonyi, akit egri tanítóképzőbeli professzora, Répássy János másodéves korában magyar nyelvből megbuktatott (legyintve, hogy Ziegler csak Ziegler marad!), majd a tanítóképesítő vizsgán elégségessel átengedett (halkan megjegyezve, ‘fiam, tebelőled sohse lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni’), klasszikusaink közé emelkedve arról vallott, hogy ‘lehetetlen a magyarnak németül megtanulnia’ a két nyelv felépítésének gyökeres eltérései miatt, hiszen, amint erre példaként említette, a lélek nekik die Seele, ilyetén észjárásuk szerint a férfinak is a lelke nő, eine gute Seele vagy treue Seele, jó vagy hű ember, vagy amiért az élőfára és a tűzifára két külön szavuk van, Baum és Holz, azon eltűnődve, mégis ‘hol a logika abban, hogy a Gehölz ligetet jelent, amelyben élőfák állnak’?
Múlt századunk elején azonban arra is rádöbbent, hogy korántsem csak a germanizmusok ellen kellene küzdenünk, hanem ugyanúgy a szellemi életünkben már akkor is a leginkább árkokat ásók által reánk erőszakolt zsargon ellen is, ezért, ha műveinek kiadása jórészt tőlük való függése miatt ritkán, időnként megkongatta emiatt a vészharangot, így ‘Én magam’ című vallomásaiban arra a kérdésre, miért nem tudunk írni, azt felelte, mert iskoláink, akárcsak tankönyveink, már nem nevelnek igazi írókat, sőt megrontják tanulóikat azzal, hogy nem tanítják őket helyesen beszélni, a magyar hangsúly ismeretére, ezért ‘ebben az elzsidózsargonozott országban maholnap fehér holló a magyarul beszélni tudó ember’, ennek jeleként egy emberöltő alatt talán egyszer hallunk a színpadon valakit kifogástalanul verset mondani.
Persze nemcsak neki, hanem a jórészt egzisztenciálisan tőlük függő, de lelke mélyen világuktól valójában idegenkedő Ady Endrének is feltűnt ez, olyannyira, hogy szerinte éppen ezért semmiképpen sem lehet azt várni, hogy anyanyelvünkre éppen ők tanítsanak minket, mi több, íróik közül Szerb Antalnak, aki elismerte, tájszólásuk ‘nem tartozik a szép nyelvek közé’, nem is szólva továbbá a hivatásos nyelvészek közül Bárczi Gézáról, aki ‘pesti nyelv’-en főleg az övékét értette, tudván, hogy az éneklő, Gárdonyi szavaival a szavakat ‘kunkorgató’, ‘kottára szedő’, a hangsúlyt mindig a szavak, mondatok végére helyező, a ragokat és toldalékokat tudatosan elharapó nyelvhasználat azt mutatja, mennyire kiveszőben édes anyanyelvünk, amelyet pedig, Kölcsey Ferenc szavaival, ‘lehetségig művelni’ egyenesen elemi kötelesség, különben kipusztulunk!
Ki bizony, ezért már a tizennyolcadik századvégen a székely jezsuita Baróti Szabó Dávid versében (A magyar ifjúsághoz) így kiáltott fel:
Serkenj fel, magyar ifjúság! Ím, nemzeti nyelved,
Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyülni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.
Nincs s nem is lesz ennél tehetősb eszköz: ezen kap
Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz.
S mely szép versekkel telnek sajtói naponként!
Mint hordják hozzád!… mely ragadozva veszed!
Mint telik a külsők szédítő kéncsivel honnod!
Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme!
Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak
Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
