Valaha irodalmi életünkben szigorúan megkülönböztették az alanyi kritikát a tárgyitól, vagyis sohasem nem emberi fogyatkozásaikért, esendőségeikért, hanem kizárólag költői-írói, esztétikai-világnézeti mivoltukért bírálták alkotóinkat, sohasem helyeselve, hogy megbíráltjaikat bárki is az ő nevükben kirekessze irodalmunkból, vagy egymás ellen kijátssza őket, hiszen tudták, irodalmunk olyan, mint egy ágakban dús óriásfa.

Kitűnő példa erre a gőggel, nárcizmussal annyiszor illetett Szabó Dezsőnek saját kortársaihoz való viszonya: amikor Adyt nemcsak politikája és esztétikája, hanem közbeszéd tárgyává vált magánéleti visszásságai miatt állandóan bírálták, sőt ostorozták valósággal erkölcscsőszi magaslatokra emelkedett ítészek, egy székelyudvarhelyi, általa a költő igazi énje bemutatására szervezett matinén arra mutatott rá, hogy ha mondjuk a Notre Dame építőjéről netán kiderülne, hogy részeges családapa volt, alighanem azért továbbra is látogatnánk.

Sokan szemére vetették, hogy mindenkivel csak pereskedni tud, sőt (amint Pintér Jenő írta) valójában csak egyvalaki előtt borul le, és az kizárólag önmaga, azonban ha valaki figyelmesebben elolvassa többnyire vitriolba mártott tollal megírt regényeit és tanulmányait (Az elsodort falu, Segítség!, Panasz, Filozopter az irodalomban, Az egész látóhatár), azt veheti szemügyre, hogy valójában mindig csak egyet kért számon, a tartalom és forma egységét, a művészi színvonalat, függetlenül alkotóik mégoly különböző ízlésvilágától.

Ennek jegyében Szophoklészen, Abélardon, Dantén, Shakespeare-n, Kempisen, Cervantesen, Victor Hugon, Balzacon át a magyar klasszikusig minden alkotót egyként tisztelt, hiszen amint megvallotta, ‘semmiféle megnyilatkozási forma vagy lelki alkat nem tud idegenné választani egy művészi alkotástól: klasszikus vagy romantikus, l’art pour l’art vagy naturalista, realista vagy stilizáló, az emberen át művészetté élt világ egyaránt lesz életemmé, egyik forma iránt sem mozdulnak bennem titkos eltaszítások vagy speciális vonzódások’.

Kortársait (leginkább Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, Tormay Cécile-t, Herczeg Ferencet, Erdélyi Józsefet, Németh Lászlót, Veres Pétert) sokszor bármennyire is kegyetlenül, azonban sohasem személyes impressziói, hanem kizárólag költői-írói, esztétikai-világnézeti mivoltuk alapján bírálta, így Babitsot, amiért elefántcsonttoronyba zárkózva általában csak rímkovács, mintsem hús-vér költő, vagy Kosztolányit, amiért műfordításaiban túlságosan önkényes és Németh Lászlót, mivel mesterként tetszeleg, holott csak tanítvány.

Egyet azonban, korunk évtizedek óta megszokott ízlésdiktátoraitól eltérően, sohasem helyeselt, azt, hogy megbíráltjait, nem utolsósorban az imént felsoroltakat, bárki is az, pont az ő nevében kirekessze irodalmunkból, vagy egymás ellen kijátssza őket (amint tette nemrég például Márkus Béla debreceni egyetemi tanár Wass Alberttel szemben, mondván, középszerű volt, nem úgy, mint Makkai Sándor, Tamási Áron, Kosztolányi Dezső vagy Móricz Zsigmond), hiszen tudta, irodalmunk olyan, mint egy ágakban dús óriásfa.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info