Húsz éve, 1992. február 19-én hunyt el Budapesten (az 1901. június 28-án Csíkvárdotfalván született) a csángók legalaposabb ismerője, Domokos Pál Péter néprajztudósunk, aki szerint ők olyan szavakat, szokásokat és dallamokat őriztek meg, melyeket mi, Kárpátokon belül élő magyarok már elfelejtettünk.

Csíksomlyói tanítóképzőbeli, majd debreceni és otthoni iskolaévei, csíkkarcfalvi tanítósága és budapesti főiskolai tanulmányai után 1926-ban Vulkánban, azután a csíkszeredai tanítóképzőben tanított Vulkánban, majd a csíkszeredai tanítóképzőben, 1931-ben megszervezte az első Ezer Székely Leány napját, moldvai kutatásait követően Kézdivásárhelyen nevelte néphagyományra növendékeit s Gyergyóalfaluban kántorkodott, a Második Bécsi Döntést követően pedig a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatója lett, mígnem 1944 őszén családjával Budapestre menekült, ahonnan az ÁVO 1951-ben elvitte s munkásként, később általános iskolai és gimnáziumi tanárként dolgozott nyugalomba vonulásáig, 1961-ig.

Művei (A moldvai magyarság (1931), Zemplényi János kéziratos énekeskönyve (1939), Adalékok Moldva történetéhez (1940), Mert akkor az idő napkeletre fordul (Ötven csángó magyar népdal, 1940), Moldvai csángó mese és négy csángó magyar ének (1942), Rezeda (96 csángó magyar népdal, 1953), Hangszeres magyar zene a XVIII. században (1978), ‘…édes hazámnak akartam szolgálni…’ (Kájoni János: Cantionale Catholicum, Petrás Incze János: Tudósítások),1979), Az én Erdélyem (1988), Rendületlenül (Márton Áron, Erdély püspöke, 1989), Moldvai útjaim (2005)) alapján méltán tekinthetjük a csángók legalaposabb ismerőjének, aki hol lovas szekéren, hol kerékpáron, vasúton vagy gyalogosan két ízben is bejárta egész Moldvát.

Útjain arról győződött meg, hogy ‘a csángók a világ legelhagyottabb népe’, azonban mégsem mégoly szegényes életkörülményeikkel, hanem érzelmi-értelmi életük gazdagságával foglalkozott róluk írt tanulmányaiban leginkább, hangsúlyozva, hogy olyan szavakat, szokásokat és dallamokat őriztek meg, melyeket mi, Kárpátokon belül élő magyarok már elfelejtettünk, figyelmét kiterjesztve a népélet minden területére, a szántástól s vetéstől a lakodalmi szokásokig, különösen is elismerve, hogy Ómagyarságunk Boldogasszony-kultusza továbbéléseként az asszony mellett az ének mennyire ‘középpontja az egész csángó életnek’, hiszen ‘aki folyton énekel, könnyít a nehézségeken, a fájdalmat is enyhíti és az örömet is fokozza’.

Azon, eleink közül csak Kőrösi Csoma Sándorhoz, Orbán Balázshoz, Kriza Jánoshoz, Mailand Oszkárhoz, Hankó Vilmoshoz, Mikecs Lászlóhoz, Györffy Istvánhoz hasonlítható hangyaszorgalmú vándorkutatók közé tartozott, akik nem múzeumokból, hanem közöttük élve ismerték meg a példás népi hagyományőrzést.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info