Huszadik századunk meghatározó drámaírója, elbeszélője, dramaturgja és nem utolsósorban közéleti személyisége halálakor, vállalva a kollektív amnéziában szenvedéssel való szembenézés, a morálisan elfogadhatatlan realitás leleplezése szinonimájának számító darázsfészekbe nyúlás ódiumát, ezúttal egyik perdöntő elbeszélése sokkoló tanulságára emlékeztetünk, mely szerint már korántsem a moralitás, hanem a mortalitás népe vagyunk.
Ha e sorok írójától valaki megkérdezné, mégis melyik műve fejezi ki leginkább világnézete mellett mai valóságunkat is, választása alighanem Baleset című, 1989-ben megjelent elbeszélésére esne: története fonala szerint 1983-ban egy hazai általános iskola nyolcadikos leányosztályosait csokoládégyárba viszik üzemlátogatásra, akik megdöbbenve szembesülnek a valósággal, hogy bálványozott csemegéjük, amelyhez addig számukra ‘a tisztaság képzete társult’, valójában milyen mocsokban készül (‘az egyik nagyon egyszerű munkafolyamatot ‘gyogyósok’ végzik’!), és amikor ennek ellenére egyikük fényképezni kezdi a látottakat, hivatalos férfiak azonnal elvezetik és kiveszik a gépéből a filmet, mert szégyellik, hogy milyen körülmények között gyártják.
Igen, ezzel valóban végzetes baleset történt, mert mit is értsenek az iménti tilalmon, vegyék tudomásul, hogy ha kilépnek a család, az iskola értelmes tiltásain (‘ebéd előtt ne egyenek csokoládét’), értelmetlenekkel találkozzanak, tekintsék természetesnek, hogy ‘virágos réten, ahol vasút nincs, sorompó rekeszti el a hancúrozást’, feltéve a lényegi kérdést, ki ennek az okozója: a csak saját törvényei szerint eljáró, nebulóit kizárólag létező gyárakba elvivő iskola, az önmagában véve indokolható gyári rendelkezés, végül megadva reá a sokkoló választ, hogy ‘én bizony, no persze nem azért, mert nem világosítottam fel a lányomat, hogy a gyárban nem szabad fényképezni, hanem azért, mert ilyen állapotok uralkodtak ebben az országban, hogy ez előfordulhatott!’
Igen, mert azóta is hagyjuk, hogy így legyen, mert mindazokat, akik az ilyen, életünk csaknem minden területét átjáró anomáliáinkra emlékeztetnek, ki tudja hány nemzedék óta egyenesen ragályos betegekként kezeljük vagy döfjük hátukba a kést, noha már régen ‘ideje volna elkezdenünk az alaposabb lomtalanítást, mert itt a kamion az utcán, ami átviszi a motyónkat a huszonegyedik századba’: nos, azóta bizony már át is vitte, amelynek legkézenfekvőbb jele a politikai paletta mindkét oldalán a morális kritika totális tűrhetetlensége, a dolgok nevén nevezésén való vérig sértődés, amiért már korántsem a moralitás, hanem a mortalitás, a kisebbrendűségi komplexumokkal megterheltség, az öngyilkos önlemondás népe vagyunk.
Nincs nap, óra, perc, hogy ne tapasztalnánk meg ennek megannyi tünetét, így ha például valakit motivációi alapján homoszexuálisnak (vagy pláne ennek négybetűs szinonimájával!) illetünk, ugyebár fasisztának, nácinak minősítenek, vagy ha, amint nemrég e sorok írójával történt, rámutat, hogy már Erdélyben az átlagszékelység sem a régi, ‘hazaáruló féreg’-ként, ügynökként, ‘tápos’-ként, őket ‘angróban lezsidózó’-ként könyvelik el: hiába, az említett novellaremeklés fájdalmasan időszerű marad mindaddig, amíg nem nézünk szembe önmagunkkal, amíg a hibáinkra, bűneinkre jobbítási szándékkal rámutatókat ellenségeinkként utasítjuk el, holott, amint René Descartes megvallotta, korlátaink őszinte elismerése, mi több, legyőzni akarása nemhogy nem bűn, hanem erény.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
