Valaha papjaink, akárcsak költőink és íróink, nemzeti ügyeink sáfárai voltak, mint Koszterszitz József, akinek gondolatai talán sohasem voltak annyira időszerűek, mint ma, amikor a Jobbik Magyarországért Mozgalom nemzeti értékrendünknek oktatásunkban való határozott megjelenítését követelő programjával szemben a legújabb Nemzeti Alaptanterv továbbra is kirekeszti minden társadalmi tagoldás- és ízlésbeli különbözőségeik ellenére az olyan klasszikus költőinket-íróinkat, mint Dsida Jenő, Erdélyi József, Nyirő József, Reményik Sándor, Sértő Kálmán, Sinka István, Szabó Dezső, Tormay Cécile, Wass Albert.
Az 1898. február 12-én Újpesten született (és 1970. június 3-án Kalocsán elhunyt) Koszterszitz József (Koszter atya) elsősorban a középiskolai és az egyetemi-főiskolai ifjúság testi-lelki nevelésével foglalkozó művein (Kamaszok, Levelek a gólyához, Kérdőjelek a fiúszívekben, Viharzóna, Nos Rector) kívül ennek jeleként az Actio Catholica Országos Elnöksége kiadásában megjelent pedagógiai füzetei közül különösen kettőben (Ifjúságunk nemzetszolgálatának útjai, Ifjúságunk egységének alapjai (1943)) máig megszívlelendő útmutatásokat adott arra vonatkozólag, mennyire nélkülözhetetlen fiatalságunk nemzeti szellemben történő nevelése, a magyarsággyökerek kutatása.
Először is óvva intett a népi műveltség feltárására hivatottak önmítoszától, a ‘népieskedő írók indította parasztimádó irány’-tól, hangsúlyozva, mennyire természetes egy népi-nemzeti organizmus társadalmi tagolódásának sokszínűsége, vagyis rétegei egymás mellettisége, figyelmeztetve, hogy a korábbi, túlnyomórészt főúri műveltség túlságos hangsúlyozása után félő, hogy a mégoly jó szándékú, de meglehetősen egyoldalú, így kizárólag Szabó Dezső és Németh László életművére hivatkozó, önmagukat mindenki másnál ‘különb magyar’-nak tekintő népkutatók által könnyen a másik végletbe esünk.
Másodszor hangsúlyozta, tudatosítani kell minden fiatalban, hogy van öncélúságunk, hiszen mi vagyunk a kontinens ‘legkeményebb katonanépe, mert itt a Kelet és Nyugat kapujában semmiféle más nép meg nem állt volna ezer évig’, ennélfogva öntudatunk súlyos tényezője a mienkéhez hasonló mértékben egyetlen más nemzet fiainak lelkében sem élő ‘törhetetlen szolidaritás’ minden magyar között, ezért a társadalmon belül a különböző foglalkozási ágak sohasem egymás alá, hanem egymás mellé rendelendők.
Harmadszor, ebből következően káros a bolsevista kollektivizmus és a liberális individualizmus véglete, az osztálynélküli társadalom utópiája és a kasztszellemű hivatásszemlélet: közülük az utóbbi a két világháború között sem volt nálunk ismeretlen, alighanem ezért szögezte le, hogy ‘az arisztokráciának éppúgy hivatása van a nemzet közösségi életében és történelmében, mint a hivatalnokoknak, a munkásosztálynak vagy a parasztoknak’, hiszen mindegyikük fogaskerék egy óraműben.
Valaha papjaink, akárcsak költőink és íróink, nemzeti ügyeink sáfárai voltak, mint Koszterszitz József, akinek gondolatai talán sohasem voltak annyira időszerűek, mint ma, amikor a Jobbik Magyarországért Mozgalom nemzeti értékrendünknek oktatásunkban való határozott megjelenítését követelő programjával szemben a legújabb Nemzeti Alaptanterv továbbra is kirekeszti minden társadalmi tagoldás- és ízlésbeli különbözőségeik ellenére az olyan klasszikus költőinket-íróinkat, mint Dsida Jenő, Erdélyi József, Nyirő József, Reményik Sándor, Sértő Kálmán, Sinka István, Szabó Dezső, Tormay Cécile, Wass Albert.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
