Ötvenöt évvel ezelőtt, 1957. február 9-én adta vissza lelkét Teremtőjének a portugáliai Estorilban vitéz nagybányai Horthy Miklós, trianoni agóniánkból feltámasztó kormányzónk, akinek negyedszázada alatt kormányának szociális kérdésekben való minden mulasztása ellenére jó volt magyarnak lenni, mert akkor az átlag magyarban volt még gerinc, tartás, ismerte az adott szó becsületét, volt hite abban, hogy ha felemeli fejét, ennek jeleként visszakövetel minden elszakított magyart, bizony lesz még nagyobb kenyere és szebb jövője.

Noha a népi írók, a radikális nemzeti ideológusok nem véletlenül bírálták mégoly kegyetlenül negyedszázada „urambátyámosságát”, a birtokpolitika rendezetlenségét, az úri középosztály parasztságunk-munkásságunk iránti (a kor ebbeli viszonyait meghökkentő realizmussal ábrázoló, Fekete István írófejedelmünk forgatókönyve alapján készült, Bándy Viktor rendezte művészfilmben, a Doktor Kovács Istvánban leleplezett) megvetéssel határos közönyét, annyi mégis bizonyos, hogy alatta az átlag magyarban volt még gerinc, tartás, ismerte az adott szó becsületét, hitte, hogy ha felemeli fejét, ennek jeleként visszakövetel minden elszakított magyart, lesz nagyobb kenyere és szebb jövője.

Amint egy uralkodása húszéves jubileumát ünneplő kiadvány (Horthy Miklós. Nemzeti Könyvtár, 20. szám, 1940) elbeszéli, amikor egyszer Kunhegyes környékén utat építettek, a kormányzó odautazott Kenderesről, hogy elbeszélgessen a munkásokkal s egy kunfejű magyarnak, aki csodálkozott, hogy “még a főméltóságú úr sem dúskál a jóban”, hiszen nincsen “sok pénze, amennyit csak kíván”, annyit mondott: “Nem baj, mert az a helyes, hogy mindenki annyit keressen, amennyi a munkájának az értéke. Gondja, baja mindenkinek van, a nagyobb állással nagyobb munka, meg súlyosabb gond, nehezebb felelősség jár: nekem is van gondom, csak nem mindenki tudja.“

1945-től pontosan ezt a felelősségtudatot irtották ki szisztematikusan lakosságtenyészetté silányított nemzetünkből. Ezért, hogy búsongva, lehajtott fejjel jár ma is a magyar, mindig mindent, amit pedig ő is megtehetne, mástól várva. Ezért, hogy az őt ilyen lelkileg öngyilkos állapotba belegyötrő médiahatalom ópiumhatására nem ismeri sem önmagát, sem népét, sem múltját, sem jelenét. Ezért, hogy már nemhogy nem tudja, de még csak nem is érdekli, hogy mit jelentett eleinknek éppen Kormányzónk erős keze, férfias jelleme, aki alatt és által bizony jó volt magyarnak lenni.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info