Irodalmi életünk kórtüneteinek egyike, hogy az olvasóközönség a legelemibb kritika nélkül képes rajongani egyes alkotókért, mint Márai (Grosschmid) Sándorért, elfeledve az életmű ellentmondásosságát, vagyis nem méri fel, hogy benne a pozitív vagy negatív tartalmi és formai elemek közül melyik a hangsúlyos: így fordulhat elő, hogy például őt sokan mindmáig a huszadik századi magyar próza klasszikusának tekintik.

Sokan csak ‘Füves könyv’-e alapján (amely alighanem legkevésbé kifogásolható munkája) tisztelik, vagy élete végén a kommunizmusról vallott híres mondata miatt (‘a kommunizmus megbukott, minden értelemben, dee a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt’), azonban kevesen ismerik második világháborús, a benne rendíthetetlen antikommunistát látókat alighanem kiábrándító Naplóit.

Bennük kora magyar íróit sommásan ‘hitvány firkászok’-nak, ‘töltőtollas bérgyilkosok’-nak tekintette, kora középosztályát pedig egyszerűen csak zsebráknak, basáskodónak, önzőnek és mérhetetlenül műveletlennek, amely ‘utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség’, így az igazi író miattuk ‘belső emigráció’-ba kényszerült, aki szerint a közismert kirekesztők orgánumai megjelentetésének1944-es megakadályozásával ‘betiltottak minden tisztességes lapot’, aki egyenesen megváltókat látott a Kárpátokon át bevonuló muszkákban.

Esete kísértetiesen hasonlított kortársai közül Zilahy Lajoséhoz, Szabó Páléhoz, mindazokéhoz, akiknél az írástudás sajnos nem párosult erkölcsi tartással, így nem véletlenül írhatta róla Benedek István, hogy Magyarországot sohasem, csak Kassát és önmagát szerette, a művészetet pedig kizárólag elefántcsonttoronyban való létezésnek, az érte rajongó sznob olvasóközönség ingerei kielégülésterének tekintette.