Erdély, különösen Székelyföld romlásáról a minap rovatunkban kifejtettek kiegészítéseként kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy a benne részletezettek korántsem mai tapasztalatok, csak megfogalmazásukhoz régente is civil kurázsi kellett, amellyel kevesen rendelkeztek: közülük mindenesetre egykor egy székelyföldi tanítóképző igazgatónak, Kozma Ferencnek, továbbá az egykor székelynek titulált Szabó Dezsőnek is feltűnt önmítoszuk, sőt az utóbbi egyenesen óvott a belőle üzletkötőktől, a megélhetési góbéktól.
Kozma Ferenc könyvében (A Székelyföld közgazdasági és közmívelődési állapota, 1879) egyfelől óvta a székelységet a kaftános kirekesztők ellen, megállapítván, hogy „Erdőszentgyörgy, Nanánfalva valóságos zsidóteleppé nőtte ki magát s ezek és Marosvásárhely s Marosszentkirály szeszgyárainak füstölgő magas kéményei messzire hirdetik, hogy a védvonal egy pontja át van törve”, másfelől hangsúlyozta, mennyire fontos lenne 43 %-os gyermekhalálozási rátájuk visszaszorításaként az „igen sokan vagyunk, nem tudunk élni egymás miatt, hadd segítsen hát a halál a nyomoron!” balhiedelemmel való leszámolásuk, szomorúan konstatálva, hogy „a székely azt tartja, a gyermekhalál nem csapás, hanem áldás, ezért van, hogy míg beteg barmához azonnal orvost visz, beteg gyermekét gyógykezelés nélkül engedi meghalni”, megvetvén a gyógyszereket.
Szabó Dezső regényében (Segítség!, 1925) alighanem az ilyen kórtünetekre való reflexként óvta olvasóit a „belterjes székelység”-től, a létfenntartási nehézségek elől való menekülésük ellenére „mi pottyantottuk a világra a magyart” hozzáállástól, megvetve a székelység önmítoszából üzletkötőket, a megélhetési góbékat –, egyik képviselőjükről, Szász Lénártról lerántva a leplet, aki „ha nem volt a parlamentben, valakinek az előszobájában volt” mint főfoglalkozású székely –, tudván, mennyire káros übermensch mivoltuk hirdetése (emiatt perlekedve Benedek Elekkel és Tamási Áronnal), hiszen (Ludas Mátyás Füzetek, 54. szám, 1939) „a székelységnek nem a nagy arányok a sajátos jegyei: a képzelet és akarat gigantikus mozdulásai helyett inkább az életakarat makacssága, az értelem gyakorlati talpraesettsége, a küzdő eszközök ravasz sokfélesége adják erejét”.
Tanulság: bármennyire is nemszeretem igazság, aki ma Székelyföldön jár, bizony elvétve találkozik Uz Bencékkel, annál inkább a székelység önmítoszából üzletet kötő megélhetési góbékkal, akik ugyan megőrizték eleik felsőbbrendűségi tudatát, ám azt már tartalommal aligha akarják megtölteni, így válván hasonlóvá az örökös kárpótlássóvárgókhoz, akiknek genetikusan mindig minden jár.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
