Erdély, különösen Székelyföld mai végzetes romlása korántsem csak a Wass Albert-regényben (Adjátok vissza a hegyeimet!) körülírt trianoni koporsóácsolóknak köszönhető, hanem legalább annyira mindazon ottani mieinknek, akik közismert kirekesztőinkhez hasonló önmítosszal mindent anyaországunktól várnak, hirdetve, hogy csakis ők a hiteles hagyományőrzők, miközben maguk is a multinacionális tőkefelhalmozók engedelmes rabszolgái, akik rendre elfeledik, hogy az évente amúgy legtöbbször csak sátoros ünnepeken használt népviselet vagy tánc messze nem elegendő fennmaradásukhoz, hiszen ahhoz a multinacionális szennyáradat ellen termékeik bojkottja mellett szellemi és anyagi erőik megszervezésére lenne szükségük.

E sorok írója rendszeres Erdély-járóként kénytelen megvallani, gyűjtsön fejére miatta bármekkora parazsat is, hogy a mai átlagszékely már korántsem a Kriza János-i népmesékből, Orbán Balázs-i leírásokból, Nyirő József-i és Wass Albert-i elbeszélésekből ismert daliás vitéz, talpraesett góbé, angyallelkű madonna, hanem a globális világhatalom konformista érdekeinek megfelelni kész, következményeit viszont nem vállaló, orvoslásukat az anyaországiaktól automatikusan elváró csodaváró árnyékfigurája eleinek, akiknek viszont megőrizte felsőbbrendűségük tudatát (miszerint valójában ők pottyantották a magyart a világra), anélkül, hogy azt tartalommal megtöltené, így válván hasonlóvá az örökös kárpótlássóvárgókhoz, akiknek genetikusan mindig minden jár.

Ők azon nem is kevesek, akik rendre elfeledik, hogy az évente amúgy legtöbbször csak sátoros ünnepeken használt népviselet vagy tánc messze nem elegendő fennmaradásukhoz, hiszen ahhoz a multinacionális termékek bojkottja mellett szellemi és anyagi erőik megszervezésére lenne szükségük (leszámolva egyszer s mindenkorra a fogyasztásközpontú életszemlélettel, a szalmalángoló léleklelkesedéssel vagy egyenesen önpusztító cselekvésmegtorpanással), vagyis hogy erkölcsileg és anyagilag egyaránt megbecsüljék mindazokat, akik ebben nekik példát mutatnak tartásukkal és tudásukkal, s így bizony nem fordulna elő, hogy a székelység fővárosában a minap egy Wass Albert életművét bemutató előadásra közülük mindössze csak harmincan voltak kíváncsiak.

Határt nem ismerő csodaváró naivitásuk persze nem új, hiszen őseik birtokállományát ennélfogva engedték át dákóromán megszállóiknak már az első világháború előtt (így mintegy hárommillió hold földet vásároltak össze a magyar és a szász mellett javarészt az ő birtokállományukból!), azóta is sírva persze árvaságukról, arról, mennyire elnyomottak, így gyermekeik kénytelenek az ő iskoláikba járni (fel sem merülve, hogy miként tudnának tőlük függetlenül létrehozni sajátokat), nem tudván a Wass Albert-i ‘Hagyaték’ öregemberével, hogy ‘az ember sorsán egyedül csak az ember maga segíthet, az Úristen mindössze megadja hozzá a lehetőséget’, amit ha nem ragadnak meg, Gyulai Pál róluk írt verséből, miszerint ‘vitéz és furcsa nép valának’, csak az utóbbi fog igaznak bizonyulni.

De szép is lenne, ha a móriczi Tündérkert romlását leginkább elősegítő árnyékképviselőikkel szemben az írónőik közül L. Rádai Ilona regényében (Sikolytó Erdély, 1942) részletezett egykori megszemélyesítőikkel találkoznánk mind sűrűbben földjükön: ‘Épülnek a nagy cifra oláh templomok, de vajon ki fog oda bemenni? Adóztatjátok a magyart, lehúzzátok a bőrét hétszeresen, de egy utat meg nem javíttok. A nép szenved, de büszkén viseli a sorsát: fiait katonának viszik, és oláhul kell megtanulniuk a jobbra át-ot, balra át-ot. Messzire viszik, elszórják egymástól őket, hogy magyar szót ne hallhassanak, de magyarságukon változtatni nem tudnak: hazajön az agyongyötört székely fiú, lerázza magáról az oláh sallangot: több oláh szót nem mond ki, csak ha muszáj, és a fiát titkon tanítja a Himnuszra’!

Hunhír.info kommentár:

Kedves László!

A legutóbbi írásában leírtak fájdalmasan összecsengenek elszomorító, a Székelyföldön szerzett tapasztalataimmal. 1982. óta járok rendszeresen Erdélybe, leginkább persze a Székelyföldre. Az utóbbi években azonban egyre bántóbb számomra a székelyek többségének bennünket táposozó, az anyaországiakban kizárólag pénzt s így hasznot látó kalmár-szemlélete. Valóban, épp azokéira emlékeztet, akiknek hazánk, egyszersmind a világ megrontása a feltett szándéka, életprogramja. Számos nemzettársunkban azonban valamilyen furcsa okból mindez nem fogalmazódik meg. Vajon hogy is lehet a számítást, a sunyiságot élelmességnek, szemfülességnek feltüntetni s ezeket még le is nyomni sok jóérzésű, naiv lélek torkán?

Nemzettestvéri szeretettel, nagyrabecsüléssel:

Somogyi Tamás

Ifj. Tompó László – Hunhír.info