A megszépítő legendák hallhatatlanok, így az, hogy a hímes anyanyelvünk Kazinczyval született meg, holott németből való szolgai fordításokkal akarta szavainkat gazdagítani, lebecsülve a parasztság „pórias” nyelvét, hasonlóan a „magukat történelmi osztálynak kozmetikálók”-hoz, akik „a cselédjeik szájából is kiöklözték a magyar szót”, akárcsak az européerségükre oly büszke mai mindentudók.

Mindezért kortársai közül Révai Miklós már nem tekintette mesterének, akárcsak később Kemény Zsigmond, aki szerint (Élet és irodalom, 1853) „sokat tisztított, azonban változtatásaiban néha igen merev és feszes volt, a rendet és következetességet inkább szeretvén a jó hangzásnál és gördülékenységnél”, vagyis a nyelvet, amint mellesleg az oktatásban mindmáig egyeduralkodó angolszász strukturalista nyelvészet, már ő is csak formák hierarchiájának tartotta: nem tudván, hogy a nyelv „lelkünk lelke”, németből való szolgai fordítások tömegével akarta szókészletünket gazdagítani, „széptani elveit, világnézeteit, sőt költői ihletéseit is igen gyakran a szomszéd német irodalomból merítette, szintúgy a magyar stílt, nyelvünk szellemének ellenére, olykor idegen kaptára vonta”, örökösen hadakozva azokkal, akik a szegénység tiszteletét, „honesta paupertas”-t jobban szeretik, mint a minden tekintet nélküli gazdagodást”.

Még lesújtóbb véleménnyel volt neológ tanítványairól, akik felnőttként megtanultak ugyan anyanyelvünkön, valójában (amint ez leginkább vérbeli germanistákra valló mondatszerkesztéseikből kiderül) németül gondolkodtak továbbra is, így „annyira idegen színt öntöttek minden műveikre, hogy azok nélkül inkább fordítmánynak, mint eredetinek tekinthetők: a szigorú hűség révén hozzánk tömérdek idegen kifejezés csúszott át, általuk nyelvünk formákban s kifejezésekben gyorsan gazdagodott, de korcsosult is”, Németh László pedig (Kisebbségben, 1942) egyenesen „legnagyobb hibbantónk”-nak tekintette, különösein is azért, mert lebecsülte a paraszti kunyhók népének „pórias” nyelvét, mert megnyitotta ezzel a „különcségek és álemelkedettség hamis egeit”, végső tanulságként megállapítva, hogy a megsüvegelt széphalmi mester valójában „az ókori vagy német irodalom elcsent visszfényén ujjong s gyűlöli, ami magából él”.

A megszépítő legendával szemben tehát németből való szolgai fordításokkal akarta szavainkat gazdagítani, lebecsülve a parasztság „pórias” nyelvét, hasonlóan, amint Szabó Dezső írja (A Gömbös-kormány és az új korszak, 1935), a „magukat történelmi osztálynak kozmetikálók”-hoz, akik „a cselédjeik szájából is kiöklözték a magyar szót”, akárcsak az européerségükre oly büszke mai mindentudók.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info