Az 1915. január 17-én Budapesten született (és 1996. június 9-én Velencében elhunyt) Benedek István, nagy mesemondónk unokája még azon közmondásosan „régi vágású” úriemberek közé tartozott, akik tudták, mit jelent az ellenfél tisztelete, akit ezért valósággal gyűlöltek a genetikusan szellemkirekesztők, hiszen nem rejtette véka alá, mit gondol a folytonos kárpótlássóvárgókról (akikkel nem lehet öt mondatot váltani anélkül, hogy ajkukon a „sérelem” kifejezés ne fordulna elő), az örökösen sérelmi politikát folytató minoritásról.
Noha konzervatív, különösen is keresztény olvasótábora nem osztotta következetes vallásbírálatait, az Antall-kormány védelmében való állásfoglalásait, számos, csillagváltás utáni politikai-közéleti megnyilatkozásával (melyek 1992-től évente kiadott publicisztikai köteteiben (Hetvenhét, Hetvennyolc, Hetvenkilenc, Nyolcvan, Véderővita) láttak napvilágot) viszont azonosult, mert a kiváló ideggyógyász-orvostörténész íróunoka nem rejtette véka alá, mit gondol a folytonos kárpótlássóvárgókról (akikkel nem lehet öt mondatot váltani anélkül, hogy ajkukról a „sérelem” kifejezés ne fordulna elő), az örökösen sérelmi politikát folytató minoritásról, tiltakozásul kijelentve, hogy „leköpöm a hernyókat, akik rám másztak, akár Budapesten, akár Los Angelesben, le se köpöm a családtagjaimat, akik most egyszerre nem Benedek Elek unokái és dédunokái, hanem Fischer Máriáé, mert ez talán jobb üzlet”, azt ajánlva az árokásó közéleti konfliktuskeresőknek, hogy jó volna, ha elgondolkodnánk, valójában kik a rasszisták?
„Semmiben sem értek veletek egyet, de életemet adnám, hogy elmondhassátok véleményeteket!”, mondta valaha Voltaire ellenfeleinek, és kísértetiesen ez jut eszünkbe, amikor ma Reá emlékezünk – tudván, médiavilágunk mennyire totális toleranciadeficitben szenved, száműzve nemcsak a logikát és a retorikát, hanem a legelemibb etikát is, ennek jeleként csípőből tüzelve érveléstechnikához ragaszkodó áldozataira, gondosan ügyelve mindig arra, hogy ellenfeleit vagy leggyengébb, vagy kreált képviselőivel próbálja lejáratni –, a régi vágású úriemberek mohikánjára, aki sohasem sértődött meg, ha valaki ellentmondott neki, mert tudta, mi a vitakultúra, aki nem adta el magát egy tál lencséért, aki ezért mindvégig szárnyaló idealista tudott lenni, olyannyira, hogy amikor 1930 táján, életében először kerékpáron Velencébe érkezett és megpillantotta Colleoni bronz lovasszobrát, látványa egy életen át elkísérte, így 1996-ban egy júniusi napon elzarándokolt hozzá, mert annyira szerette, hogy odament meghalni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
