Talán egyetlen más nép sincs a világon, mint a mienk, amelyik az életére törők ellen akkor – de csak akkor! – lázad fel igazán, amikor már nem nőhet tovább a teher alatt a pálma, amikor minden egyéni- és csoportérdeket felülír a mindnyájunkért való szolidaritás, az együvé forrás minden taktikai megfontolásnál sorsdöntőbb életstratégiája, vagyis amikor a világmegrontó erők válaszút elé kényszerítenek: vagy ők, vagy mi maradunk meg.

Ismeretes: a kontinensünk kormányait, benne a mienkét is, a nélkülük élésre tett kísérleteikhez való ragaszkodásuk miatt végleg elsöpörni akarók minden korábbinál gátlástalanabbul mutatják ki foguk fehérét, így újfent ragaszkodva a homoszexuális házasságkötések uniójukon belüli elfogadásáért, a kormányzásuk alatt eddig mindenkit becsapó bábvezetőik további sértetlenségéhez, amúgy egyre szélesebb tömegek egyértelmű rosszallását kiváltó nemzetközi pénz- és médiahatalmuk megkérdőjelezhetetlenségéhez.

Ebben a helyzetben különösen is égető szüksége van minden kárvallottjuknak annak felismerésére, hogy a politika, természeténél fogva, bizony a végiggondolandó lehetőségek művészete, ezért szótárában ismeretlen a „soha” és a „mindig”, továbbá, hogy az igazi magyar sohasem egyes szám első személyben, hanem mindig többes elsőben gondolkozik, így Pázmány Péter és Bethlen Gábor szellemében a végső célért, vagyis a megmaradásáért képes félretenni a békésebb pillanatokban mégoly joggal előtörő stratégiai nézeteltéréseket.

Így a világmegrontók által satuba szorítottak talán soha többé vissza nem térő lehetősége, hogy most már végre ne a közismert nóta szerinti „ha még egyszer”-re várjanak, hanem önnön szívük és értelmük indulatjára, amint tette valaha Pázmány Péter esztergomi érsek is, amikor ellenfelével, Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel kezet fogott vallási vagy politikai nézeteltéréseik ellenére is, mert mindketten tudták, amit Kölcsey Ferenc, hogy bármily nehéz, mégis „minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillanatnyi kényünknek”.

Éppen ezért talán sohasem volt annyira égetőbben időszerű a mindezt felismerő Wass Albert verse, a „Ki a magyar?”:

Ki a magyar hát, cimbora?
Te, vagy én? Vagy a harmadik?
Nosza döntsük el szaporán,
míg el nem süllyed a ladik!

Ragadjunk hát lapátot, csákányt,
evezőt! Eb ura fakó!
Így csináljuk már ezer éve,
ez hát nekünk való!

Aztán, ha majd holt tetemünket
kiveti a víz a partra:
magyar leszel Te is, én is,
a harmadik is, mind, mind, kit halva,
bevert fejjel, némán, gyászban
fektethetünk a ravatalra.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info