Nem lehet elégszer nyomatékosítanunk, hogy 1945 után emigrált nemzeti költőink, íróink nem meneküléskényszerből választották a mikesi sorsot, hanem azért, hogy egyrészt elmondják a minket nem ismerő, sőt egyenesen félreismerő nyugati közvéleménynek, milyen rontás támadt kontinensünkön, másrészt hogy felrázzák önmagukban cselekvésképtelen honfitársainkat, arra intve őket, ne örökösen egymás mindújabb üzeneteire várjanak, amikor üt a cselekvés órája: közülük ebben alighanem Wass Albert járt élén.
Így lett Alföldi Géza, Berzy József, Dezséri Bachó László, Eszterhás István, Fáy Ferenc, Fiala Ferenc, Flórián Tibor, Kannás Alajos, Koós Kálmán, Marschalkó Lajos, Málnási Ödön, Milotay István, Nyisztor Zoltán, Oláh György, Szitnyai Zoltán és Tollas Tibor az emigrációban a nemzet lelkiismeretének megszólaltatója, történéseinek hűséges krónikása, nem is szólva Wass Albertről, aki, szemben az óceánon túli „szabad világ” szalonokban meghúzódó íróival, Havaiban, Bermudában szép hosszú szabadságukat töltő tanáraival, nyakába vette az országutat, hogy a „Psalmus hungaricus” Dsida Jenőjével felkeressen minden magyart, így sokkal keményebben dolgozva, mint amikor korábban kenyerét kereste.
1967-ben így vallott erről San Francisco-i magyar közönségének: „Amikor Erdély összeomlott, sokadmagammal, akik erdélyiek voltunk, bevonultam Veress Lajos altábornagy irodájába, és tisztelettel kértük, szereljen le minket, hogy mehessünk haza, bármi is történjen Erdéllyel, mert ott a helyünk. 38-an jelentkeztünk tisztekként e kéréssel. Az altábornagy könnyes szemekkel szorított kezet 37-tel, és hazaengedte őket azzal, hogy éljetek, ahogy tudtok, és holtatokban is maradjatok meg jó székelyeknek. Nekem azonban nem nyújtott kezet, hanem azt mondta: »Téged nem engedlek el, neked ki kell menni a Nyugatra, szembe kell fordulnod azzal a viharral, amely bennünket elsodort, és meg kell mondd a Nyugat népeinek, hogy mi történt velünk.«”
Így ő nem menekült senki és semmi elől, csak hű maradt honvédesküjéhez, szellemi honvédőként harcolva a nemzetünkről világszerte terjesztett hagyományos hazugságok ellen, mindig emlékeztetve hallgatóit és olvasóit, hogy mindezen túl mennyire fel kell ráznia a maradék erejüket többnyire személyeskedő pártvillongásokban felőrlő, ezáltal önmagukban cselekvésképtelenné vált honfitársainkat, arra intve őket, ne örökösen egymás mindújabb üzeneteire várjanak, amikor üt a cselekvés órája, megállapítva, az egyéni és közösségi mivoltunkra leselkedő legnagyobb átok, hogy ötszáz magyarból csak egy megy el az első üzenetre, a többi örökösen vár a Kossuth-nótából oly ismert „ha még egyszer”-re:
„Mi egy Kossuth-nótás nemzet vagyunk, nekem személy szerint is a legnagyobb ellenségem a Kossuth-nóta. Mit is mond a szöveg? „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje.” Itt a szabadságról van szó, Kossuth Lajos harcol a magyar szabadságért. Azt üzente haza, hogy elfogyott a regimentje. Mi a felelet a magyar nép részéről? „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni.” Sajnos a magyar százalék ötszáz az egyhez. Ötszáz magyarból egy megy el az első üzenetre, a többi vár, ha még egyszer azt üzeni. Sajnos a magyar történelemben Mohács óta „még egyszer”-ek nem voltak, nem volt több lehetőség az üzenetre. A szabadság, a haza elveszett újra és újra, mert vártunk további üzenetre.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
