Aki a tudósok, művészek vagy politikusok életét közelebbről ismeri, bizonyára felfigyel arra, mennyire magányosak, sőt csaknem megközelíthetetlenek, másként nem őrültek, csak más mércével mérendők a többieknél, mert Ady szavaival lényénél-lényegénél fogva mindegyikük folyton „mást akar, mint mi most van, / kényes bőrét gyáván nem óvja”.

A teremtő, az alkotó elmék mindig is magányosak, sőt megközelíthetetlenek a kollektivizált embermilliók számára, mert individuumuk legsajátosabb spirituális és fiziológiai képességösszességével mindenben a jobbat, szebbet, igazabbat keresik, mert nem reprodukcióra, hanem kreációra termettek, a célok és lehetőségek maximális kiaknázására, a „miért”-ek felvetésére és megválaszolására, a „hogyan”-ok megkeresésére és megmutatására, sohasem az alanyra, hanem mindig a tárgyra fókuszálva, így nem azt nézve, mások miként viszonyulnak hozzájuk, hanem hogy ők hogyan hozzájuk.

Ezért, hogy amint Szabó Dezső megfogalmazta, „axióma gyanánt ki lehet mondani, az a lelki viszony, melyet közönségesen barátságnak neveznek, a zseni számára lehetetlen: a zseninek lehet Sancho Panzája, lehet udvari bolondja, lehet hűséges segítő pajtása, de barátja nem: lényegénél fogva magányos, egyedül álló szellem”, mert tudja, hogy aki mindennek és mindenkinek barátja, valójában semminek és senkinek, aki ilyetén nem a mennyiség, hanem a minőség embere, aki a szó legteljesebb értelmében igazságfanatikus, tudván, az igazság akkor is igazság, ha csak egy vallja, de akkor is, ha egy se.

Ő az, aki Ady szavaival a „Tűz csiholója”, aki mint „ős-ősére ütött Isten”, lényénél-lényegénél fogva folyton „mást akar, mint mi most van, / kényes bőrét gyáván nem óvja”, amiért megvetőivel szemben mégis az ő neve marad fenn: Wass Albert verse, az „Üzenet haza” megfogalmazásával ő a megmaradó kő, a tovatűnő tömeg az elszaladó víz.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info